„Azok olvassák el, akik meg akarják tudni, milyen társadalmi és politikai értékeknek kell közös kinccsé válniuk ahhoz, hogy borzalmas sötétség idején az emberek rendkívüli bátorságot és erkölcsi helytállást legyenek képesek tanúsítani” ­– írja az „elmaradt dán holokausztról” szóló könyv kapcsán Michael Ignatieff harvardi politológus a New Republicban.

A történet régóta ismert, a népszerű anekdota szerint a király sárga csillaggal a zubbonyán lovagolt ki a náci megszállás éveiben. Valójában csak közölte (azt is négyszemközt, de aztán elterjedt), hogy ha a német megszálló csapatok rákényszerítik a zsidókra a sárga csillagot, akkor maga is feltűzi. Erre aztán nem volt szükség, mert a nácik ettől az elképzelésüktől visszaléptek. Látták ugyanis, hogy a dán hatóságokra nem számíthatnának. Amikor a dániai Gauleiter elrendelte a zsidóság deportálását, a kormány valamennyi tagja lemondott, és a lakosság mindenütt azon szorgoskodott, hogy elrejtse a menekülőket, továbbá átsegítse őket a határon (ámbár a halászok, akik az átszállítást végezték, alaposan megkérték az életmentő fuvar árát). Négyszázötven embert, a zsidóság 5 százalékát deportálták a szörnyű theresienstadti lágerbe, amely azonban mégsem haláltábor volt: ötvenen lelték halálukat a dán zsidók közül.

Persze egy is sok, írja a szóban forgó könyv szerzője, Bo Lidegaard, a vezető dán politikai napilap, a Politiken főszerkesztője, de ehhez hasonló tett csak egy volt a megszállt Európában: Bulgáriában a király és a kormány nem engedte meg a zsidók deportálását. A bolgár példát sem a könyv, sem a recenzió nem elemzi, annál inkább a dánt. Német és dán túlélők szólalnak meg a könyvben, amelynek a címe is magáért beszél: Honfitársak. Amikor a koppenhágai Gauleiter elrendelte a zsidóság összefogdosását, nemcsak a lakosság és a papság szabotált és segített az üldözötteknek, hanem a rendőrség is. A rendőrök jelezték a náci kommandók érkezését egy-egy településre, a tengerparton is ők adták a halászok tudtára, mikor tiszta a levegő, s mikor indulhatnak a bárkák Svédország felé. A kudarc láttán Adolf Eichmann személyesen sietett a helyszínre, de hamar belátta, hogy nem járhat sikerrel, és mentesítette a „félzsidókat”, valamint a „vegyes párok” „árja” tagjait. A dánok azonban a többi üldözöttet sem voltak hajlandók feláldozni, és Lidegaard megható anekdotákat idéz fel ebből az időből, amelyek ma is a dán identitás és büszkeség fontos építőkövei. (Nem mintha nem jegyeznének fel újabban évi több tucatnyi támadást a néhány ezer fős zsidó közösség tagjai ellen, de ez az antiszemitizmus közel-keleti eredetű: a tettesek a negyedmilliónyi muzulmán bevándorló kisebb csoportjaiban keresendők.)

A Honfitársak szerzője szerint a többi megszállt ország lakossága is meghiúsíthatta volna a zsidóság tömeges deportálását, Ignatieff azonban ezt már kétségbe vonja. Mindenekelőtt egészen más volt a helyzet, mint azokban az országokban, amelyekben nem ellenségként fogadták a náci Németország hadseregét. A dánok ugyanis régóta ellenséges érzelmekkel viseltettek a német birodalmi tervekkel szemben, és régóta féltették önálló államukat a német expanzionizmustól. Igen ám, de Lengyelországban éppen elég nagy volt a németellenesség, mégis szinte teljesen elpusztult a helyi sokmilliós zsidóság. Igaz, ott erős volt az antiszemitizmus is. De a fő ok mégis az volt, hogy a nácik Lengyelországban semmiféle gátlást és korlátot nem ismertek, ha ellenállásba ütköztek. Hogy Dániában miért történt minden másként, arra Ignatieff szerint a dánok embersége és önfeláldozása nem elégséges magyarázat. Felvázol tehát néhány más hipotézist is. A nácik 1943 nyarán kezdték sürgetni a deportálást, amikor már mindkét oldalon sokan sejtették, hogy Németország szénája rosszul áll. Dániában továbbá enyhébb fokozatú volt a náci megszállás, mint Európa más országaiban. Érintetlenül hagyták a közigazgatást, helyén maradt a kormány, a rendőrség és persze a király. Ha mindenáron végre akarják hajtani a zsidók deportálását, át kellett volna venniük a közigazgatást és nagyobb fegyveres erőt kellett volna Dániába csoportosítaniuk. A 43-as hadihelyzetben ez nem lett volna racionális, de a nácikat antiszemitizmusukban korántsem a tiszta ráció vezette. Ignatieff ezért megkockáztatja a feltételezést, hogy a nácik árja rokonnépet láttak a dánokban, és azt gondolták, hogy biológiai tulajdonságai révén a dán nép beépíthető lesz a birodalmukba. Ezért is igyekeztek elkerülni a leszámolást a dán néppel. De persze a dánok elévülhetetlen érdeme, hogy a dán holokauszt csak e leszámolás árán lett volna lehetséges.