A nyugati fél azt várja a kelet-európaiaktól, hogy „a németekéhez hasonló bűnbánatot tartsanak, továbbá fogadják el a mai holokauszt-történetfelfogást a maga problémáival, korlátaival és tabuival együtt. Ez lehetetlen” – írja Timothy Snyder, a Yale Egyetem történészprofesszora a Eurozinban.

Snyder, mint a Metazinban is olvasható volt, annak a kelet-európai térségnek a második világháborús történetét írta meg, amelyet mind a Szovjetunió mind a hitleri Németország csapatai megszálltak, és ennek a történetnek az ismeretében enyhén arra az álláspontra hajlik, hogy inkább az „egyenlő mérce” híveinek van igazuk. Nem így nevezi őket, nem is „keletinek”, hanem „nemzetiesnek”, a másik felet pedig nem „nyugatinak”, hanem „civilizációsnak”. Az előbbin azt érti, hogy a kelet-európai holokauszt-történészek (itt mindenekelőtt a lengyelekre kell gondolnunk, mert Snyder őket ismeri a legjobban) a nemzetállam elvesztésében látják tragédiájuk kulcsát. Az utóbbin pedig azt, hogy az uralkodó (nyugati) felfogás a német civilizáció elfajulásával magyarázza a holokausztot, a kelet-európai társadalmakat viszont eleve hajlamosnak tekinti az antiszemitizmusra. Snyder ezt egy súlyos módszertani hibával magyarázza, tudniillik azzal, hogy a szakirodalom szinte kizárólag a német forrásokra támaszkodik, holott ez a módszer a gyarmatok történetének feldolgozásában például már régóta meghaladottnak számít. Ő a szovjet és a náci megszállás találkozásában jelöli meg a holokauszt forrását, közelebbről abban, hogy az általa tanulmányozott kelet-európai térségben szétrombolódott az állam. Ebben a helyzetben kezdődött meg a helyszínen a zsidó lakosság módszeres irtása, s vált a náciknál hamarosan céllá a totális népirtás. A „vér övezetében” jelentős és erőszakos antiszemitizmus létezett a nácik előtt is, de a holokauszt idején bármelyik héten több zsidó áldozat esett, mint előzőleg az összes pogromban együttvéve. Ezért aztán a helyi társadalmakat tenni eleve felelőssé a holokausztért egyszerűen abszurd kísérlet. Ugyanakkor a német antiszemitizmus sem vezetett önmagában holokauszthoz, még náci formájában sem, hiszen a német zsidóság többsége megmenekült: a zsidók nagyjából felét időben engedték emigrálni. A harmincas években a Szovjetunióban százszor annyi zsidó polgárt öltek meg, mint Németországban – írja Snyder. Még a szovjet–német szövetség idején sem volt szó totális népirtásról: Hitler felajánlotta Sztálinnak, hogy a Szovjetunióba telepít kétmillió zsidót, de ezt a javaslatát elutasították. Snydernek közelebbi magyarázata nincs rá, mi okozta a fordulatot, csak annyit vél tudni, hogy a náci és a szovjet expanzió találkozása kellett hozzá.

Snyder nem tagadja, hogy a holokauszt egészen egyedülálló a világtörténelemben, de ellenzi azt, ahogy ezt nyugaton hangsúlyozzák, mégpedig azzal szemben, ahogyan keleten a sztálini bűnöket. A nyugati „civilizációs” felfogás hívei szerint Németországtól keletre csak egy civilizáció volt, a Szovjetunióé, az pedig, miközben önmagát megvédte a náci támadás ellen, egyúttal az egész emberiséget is megmentette. Ennek során a holokausztnak is véget vetett: ezt jelképezi Auschwitz felszabadításának története. Snyder megjegyzi azonban, hogy amikor a Vörös Hadsereg 1944 nyarán megállt a Visztulánál, s lehetővé tette, hogy a nácik vérbe fojtsák a varsói felkelést, egyúttal arra is lehetőséget nyújtott, hogy a nácik a łódźi gettóból 67 ezer zsidó foglyot Auschwitzba szállítsanak. Fél évvel később azt sem akadályozta meg, hogy Auschwitzból halálmenetekben Németország elé hajtsák a maradék foglyokat.

A nyugatiak hajlamosak elfogadni a háború előtti kelet-európai államokról alkotott szovjet ítéletet, a „nemzetiesek” viszont olykor eltúlozzák az ellenük elkövetett, éppen elég borzalmas szovjet bűnöket. Már csak ezért sem hajlandók elfogadni a két megszállás összehasonlítását tiltó tabut. Keleten sok mindent lebontottak már a nemzeti ártatlanság mítoszából, és sok szó esett arról, hogy a helyiek milyen felelősséget viselnek a holokausztért. De a „civilizációsok” nem érik be ennyivel. Elvárnák, hogy a németekéhez hasonló bűnbánat tartassék, s hogy a keletiek fogadják el a világháborúval kapcsolatos tabukat. Erre mondja Snyder, hogy ez lehetetlen. Hiszen bár több százezer kelet-európai vett részt a holokausztban tettesként, sőt, „szinte biztos, hogy a gyilkosok többsége nem is német volt”, ámde a „végső megoldás” német találmány volt, amit a nácik erőszakoltak ki az elfoglalt területeken. Németország határain túl a német típusú bűnbánatnak nincs értelme, mert a holokauszt mindenekelőtt német bűn volt. Csakhogy a vita folytatódik, és Snyder szerint már az európai integrációnak is „problémákat okoz”.