„A tünetek eltűntek, a betegség nem” – írja Ferruccio Bartoli, a Corriere della Sera főszerkesztője annak kapcsán, hogy az olasz államkötvények kamata visszatért a normális tartományba, vagyis elhárult az adósságválság veszélye.

Ilyenkor nemzeti hagyomány, hogy érdemes nyomban meg is feledkezni a bajok okairól, pedig ezek orvoslása nélkül nem lesz tartós fejlődés. A Corriere egész vezércikk-sorozatban taglalja, milyen terápiára lenne szükség.

Massimo Franco a baloldali pártvezető követeléseinek fenyegető hangvételét soknak, a követelések tartalmát kevésnek ítéli. Renzi, miután decemberben pártszavazással megválasztották, most a belső ellenállás letörésével van elfoglalva, és olyan választási törvényt erőltet keresztül Berlusconi volt jobboldali miniszterelnökkel karöltve, amely a ma hatályoshoz hasonlóan a győztest jutalmazza, de úgy, hogy a szenátus se tudja megtorpedózni a képviselőházban kialakuló új többséget (tavaly ilyenkor éppen ez történt). Ezzel Renzi baloldali és centrista szövetségeseit hátrányos helyzetbe hozza, viszont az ellenoldalon ismét Berlusconi alá kényszerítheti azokat, akik kiváltak pártjából.

Alberto Alesina és Francesco Giavazzi, a Metazinból is ismert közgazdász szerzőpáros a gazdasági liberalizációt kevesli a kormány és Renzi terveiben. Ők felszámolnák a versenyképtelen alacsony hatékonyságú cégeknek nyújtott állami támogatást, ösztönöznék viszont a fiatalok és a nők munkavállalását, akár adókedvezményekkel is, megvonnák a jóléti juttatásokat és az ingyenes állami szolgáltatásokat a magasabb jövedelműektől. Ők maguk baloldalinak nevezik liberalizmusukat, s ennek megfelelően progresszívabb adórendszert sürgetnek. A munkanélküliség csökkentése érdekében helyeslik a közmunkát, de figyelmeztetnek, hogy állandósulása pazarlást, korrupciót eredményez, és kiszorítja a piacról a magánvállalkozásokat. Javasolják, hogy jelentősen, legalább a német szintre csökkenjen a foglalkoztatást terhelő adók és járulékok aránya, de tudják, hogy ez még akkor is megterhelné a költségvetést, ha közben radikálisan csökkentenék a közkiadásokat. Ezért azt tanácsolják, hogy a kormány kezdjen tárgyalásokat Brüsszellel arról, milyen feltételekkel haladhatná meg ideiglenesen a költségvetés hiánya a három százalékot.

Angelo Panebianco azt a „politikailag inkorrekt” javaslatot fogalmazza meg, hogy Olaszország a saját érdekét helyezze a bevándorlási politika középpontjába, ne az emberiesség elvét. Mindenkit ugyanis nem lehet beengedni, és ha a bevándorlás jelentősen rontja a gazdaság helyzetét, akkor a bevándorlók maguk is rosszul járnak. Harminc éve 320 ezer külföldi élt Olaszországban, ma 5 milliónál is több. A kilencvenes években még az afrikaiak voltak a legtöbben, azóta a több mint egymillió román áll az élen. Közülük alig ötvenezer lehet a romák száma. Végső soron, fejtegeti Panebianco, Olaszország képtelenné válik a bevándorlók fogadására, ha nem válogatja meg tudatosan, melyik kategóriából hány bevándorlót fogad be évente. Ehhez persze tudni kell, milyen bevándorlókra van szükség a gazdaságban. Ma a fiatal korosztályban éppenséggel negyven százalék fölött van a munkanélküliek aránya (habár ebbe tévesen a diákokat is beszámítják), de a jövőben, az egymást követő évfolyamok egyre alacsonyabb lélekszáma miatt biztosan szükség lesz utánpótlásra. A politológus nem kerüli meg azt a kérdést sem, hogy vajon melyik kulturális közegből érkezőknek kellene elsőbbséget évezniük, és nem kétséges, hogy az iszlám bevándorlás korlátozására gondol. Odáig azonban nem megy a politikai inkorrektségben, hogy ezt le is írná.