„Vajon a zsidóságot, ahogy a 19. századi német irodalomban oly gyakran megesett, a cenzúra félrevezetése céljából azonosította a kapitalizmussal?” – kérdezi a tel-avivi Haarecben Slomó Avineri, a veterán izraeli politológus, akinek Marx-monográfiái és a marxizmusról írt könyvei alapműnek számítanak. (A cikk második része itt olvasható.)

Marx sokat idézett korai dolgozatában a mai embernek döbbenetesen hangzó kijelentések olvashatók. Például, hogy a zsidónak a pénz az istene. Avineri azért keres rájuk a puszta antiszemita minősítéstől eltérő magyarázatot, mert az egész írás éppen a zsidó egyenjogúsítás védelmében íródott, nem lenne tehát logikus, hogy Marxot egyszerűen antiszemitának tekintsük.

Marx családja a francia forradalom után vagy húsz évig francia közigazgatás alatt élt Trierben, márpedig a francia állam a Rajna mentén is egyenjogúsította a zsidóságot, ezért lehetett ügyvéd Marx apja, aki Léviről németesített. Igaz, a hatóságok megkövetelték, hogy áttérjen a kereszténységre. Trier a Bécsi Kongresszus után, 1915-től Poroszországhoz került, és ekkor ismét elvették a zsidóktól a frissen szerzett jogokat. Avineri ezzel magyarázza, hogy sok zsidó származású fiatalember szocialistává vált ez után a Rajna-vidéken, és Marxot is közéjük sorolja.

A híres-hírhedt cikk Bruno Bauernek a zsidó emancipációról szóló írására válaszolt. A Marxnál kilenc évvel idősebb Hegel-tanítvány azt írta, hogy amíg a zsidók nem hagyják el vallásukat, szó sem lehet egyenjogúsításukról. Avineri szerint Bauer minden vallást meg akart haladni. Ahogyan Marx is. Avineri most sem tér ki Bauer egy figyelemre méltó érvére, amelyre Joav Peled hívta fel a figyelmet Avineri egy ma már klasszikusnak számító 1964-es cikke kapcsán. A hegeliánus Bauer szerint a vallásos zsidók számára lehetetlen az egyház és az állam elválasztása, mivel vallásuk „törvényalkotó, nem pusztán lelkiségi”. Bauer állítása az akkor még uralkodó ortodox irányzatra vonatkozik, és nem számol a zsidó felvilágosodásnak a szekularizációt elfogadó reformirányzataival, amelyek pedig éppen Németországban terjedtek el legelőbb.

Mostani cikkében Avineri régi tanulmányának nyomvonalán halad, és először is megállapítja, hogy a híres cikk első részében Marx kifejezetten a zsidó emancipáció mellett érvel, s megjegyzi, hogy az őt antiszemitának tartók nem is véletlenül foglalkoznak csupán a második résszel, ahol a sokszor idézett inkriminált mondatok olvashatók. Avineri értelmezése szerint ott arról van szó, hogy Marx ekkor már a társadalmi viszonyokban véli felfedezni a lényeget, nem a vallás felől közelít.

Ezért mondja, hogy „ne a szombati zsidót nézzük, hanem a hétköznapit”, az pedig bizony a kereskedő, vagyis a pénzzel foglalkozó valaki, akit ebben a minőségében csakis az anyagi érdek, az önzés irányít. (Avineri megjegyzi, hogy jóllehet családja tartotta a kapcsolatot a zsidó közösséggel, hiszen nagybátyja rabbi volt, Marxnak igazából nem voltak közeli ismeretei a hétköznapi zsidó emberekről.) Ily módon a politikai emancipáció Marx gondolatmenete szerint pont a legfontosabb dolgot hagyja érintetlenül, vagyis társadalmi, emberi emancipációra van szükség, későbbi szavaival szólva a kapitalizmus eltörlésére, s akkor nem lesz többé zsidóprobléma.

Avineri, akárcsak ötven évvel ezelőtt, most is az 1844-ben megjelent Szent család című írással támasztja alá, hogy Marx nem volt antiszemita. Itt ugyanis Marx három fejezetet szentel Bauer cáfolatának és a zsidók egyenjogúsításának, s immár egy rossz szava sincs a zsidóságról. Avineri felteszi a kérdést, vajon megbánta-e, vajon szemére vetették-e, amit A zsidókérdésről című művében vetett papírra. Akárhogy is, cikkének függelékében Avineri idézi, hogy tíz évvel később, amikor a Török Birodalom népeiről cikkezett, Marx milyen megkapó együttérzéssel írt Jeruzsálem nyomorgó, mélyen elnyomott zsidóiról. Ez az egyetlen olyan írása, ahol pozitív érzelmeket nyilvánít a zsidóság egy része iránt. Avineri úgy véli, hogy erős gátlásai lehettek önnön zsidó származása miatt. De hogy antiszemita nem volt, azt biztosan állítja.