„Ukrajnának egyfajta Marshall-tervre van szüksége, hogy kiszabaduljon a hagyományos vazallusi szerepkörből és végre a maga javára hasznosítsa erőforrásait – írja Alekszandr Birman az Izvesztyijában.
Az orosz elemzők többsége javában azt kutatja, hogy milyen amerikai intézmények bátorították és támogatták anyagilag is az ukrajnai szervezeteket, amelyek a naiv tömeget szolgáltatták a kormányt megbuktató utcai megmozdulásokhoz. Van, aki egyenesen vaksággal vádolja az amerikai politikacsinálókat, mondván, hogy Oroszország-fóbiájukban egy olyan polgárháború rémét idézik fel, amelyben azonban Oroszország nem maradhatna tétlen. Birman viszont azt vizsgálja, milyen belső folyamatok idéztek elő véres erőszakba torkolló válságot.
Felidézi, hogy 1993 októberében látszólag a mostani kijevihez hasonló leszámolás zajlott le Moszkvában. (A törvényhozók privatizációs hullám kellős közepén a munkavállalói privatizációt részesítették volna előnyben, mire Borisz Jelcin elnök bejelentette, hogy feloszlatja a törvényhozást, a Legfelsőbb Tanácsot, holott erre az alkotmány szerint nem volt joga. Tüntetések kezdődtek, Jelcin ellenfelei bevették magukat a törvényhozás épületébe, a kivezényelt hadsereg azonban letörte az ellenállást. 180 ember vesztette életét az összecsapásokban). Birman úgy magyarázza az eseményeket, hogy Jelcin mögött az akkor éppen kiépülő félben lévő oligarcha-osztály állt, amely elsősorban a Komszomol, a kommunista ifjúsági szövetség tudományos és felsőoktatási káderei közül került ki. Velük szemben a Legfelsőbb Tanács a régi kommunista vállalatvezetők oldalán állt, és munkavállalói privatizáción azt értette, hogy ők juthassanak termelő tulajdonhoz. Mint tudjuk, Putyin hatalomra jutása óta eldőlt, hogy ezek az oligarchák nem uralhatják az államot.
Birman szerint az 1993-as moszkvai ősz és az idei kijevi tél között csak annyi a hasonlóság, hogy az utóbbi esetben is az oligarchák tevékenysége áll az események mögött. Csakhogy Ukrajna mára már megkövesedett oligarchátus, vagyis olyan állam, amelyben minden a pénzügyi-gazdasági hatalmasságok között dől el. Az utóbbi évek külön specialitása volt, hogy a kelet-ukrajnai Janukovics elnök a nyugat-ukrajnai Mikola Lazarov miniszterelnökkel tandemben kormányzott, és ezen a réven igyekezett az oligarchák között egyensúlyozva döntő pozícióban maradni. Nem sokáig sikerült, sőt, úgy fest, hogy sok oligarcha (az említett két urat sem kivéve) „emigrációban fogja tengetni hátralévő éveit”. Ennek pedig az volt az oka, hogy sikereik kényes egyensúlyozást követeltek meg Oroszország és a Nyugat között, márpedig az események úgy alakultak, hogy ez szinte lehetetlenné vált.
Ukrajna csak a tizenhetedik században volt rövid ideig önálló, máskülönben mindig is a külföldnek, jobbára az orosz „anyaországnak” volt alárendelve, és ennek megfelelően a helyi kiváltságosok a külfölddel folytatott kereskedelmen élősködve gazdagodtak meg. A külvilágnak értékesítették a helyi ásványkincseket, a gabonát és az ásványkincsekre telepített nehézipar termékeit. Amikor a Szovjetunió összeomlott, a független Ukrajna újgazdagjai az oroszok lakta Kelet-Ukrajna termékeit szállították Oroszországba és nyugatra, illetve az orosz gázexportba kapcsolódtak be (nem éppen korrupciómentes módon). Jellemző példa az a Dmitro Firtas, aki az orosz gáz egy részélt árusította Európai Uniós államoknak (Magyarországon az EMFESZ tartozott az érdekkörébe). Amikor aztán az Európai Unió társulást ajánlott Ukrajnának, Oroszország pedig az Eurázsiai vámuniót, az ország választás elé került. És mivel a fenyegető pénzügyi válság elhárításához csak Oroszország ajánlott kölcsönt Ukrajnának, Janukovics elnök lefújta az európai társulást, és ezzel kétségbeesésbe kergette azokat az oligarchákat, akik a vámmentes nyugati kereskedelemben látták jövőjüket.
A nyugati határok menti térség csak az ipari termelés tíz százalékát adja, miközben az oroszok lakta donyecki-dnyepropetrovszki körzet a termelés egyharmadát szolgáltatja. Birman állítja, hogy az orosz és az ukrán anyanyelvűek között nemcsak nemzeti ellentétek vannak, hanem gazdaságiak is. Az ország egységének fenntartásához elengedhetetlennek tartaná, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a termelés területi eloszlása, s egyúttal olyan belső piac jöjjön létre, amely a termelés nagy részét képes felszívni. Csak így enyhülhet Ukrajna függősége és így alkonyulhat be a függőség vámszedőinek. Ehhez viszont nagyszabású fejlesztési programokra lenne szükség, ami viszont jelentős külföldi segítség nélkül elképzelhetetlen. Birman azt már nem tudja, honnan jöhetne az ehhez szükséges tőke.