„A világot sújtó problémák legkiválóbb szakértői egyetemi oktatók. A fontos közéleti vitákban azonban egyszerűen nincs jelentős szerepük” – olvassuk Nicholas Kristof cikkét a New York Timesban.
Fél évszázada még természetes volt, hogy a tudósok a közélet és a politika aktív szereplői. Mára azonban az egyetemek vizesárokkal körülvett elefántcsont-toronyként működnek – véli Kristof. Az egyetemi világ elszigetelődésének egyik oka a szakbarbárosodás: az ismeretek bővülésével a tudósok egyre inkább csak egy nagyon szűk szakterületet ismernek.
De maguk a tudósok is felelősek a kialakult helyzetért – teszi hozzá Kristof. A tudományos kutatások egyre inkább technikai és teoretikus jellegűvé válnak. A tudományos folyóiratokban publikált kutatások jelentős részének egyáltalán nincs gyakorlati relevanciája. A tudósok ráadásul előszeretettel használják a szakzsargont, végképp elvágva ezzel magukat a szélesebb közönségtől. Sőt, mintha az érthetetlenség néha mintha egyenesen a tudományosság kritériuma lenne – jegyzi meg Kristof. Különösen a humántudományok körében gyakori, hogy a szerző az érdemi mondanivaló hiányát obskúrus szakzsargonnal próbálja leplezni.
Amikor Noam Chomsky a francia posztsrukturalista filozófusokat értelmetlen ostobaságokat összeírogató sarlatánoknak nevezte, Michel Foucault állítólag azt válaszolta, hogy kénytelen az írásainak tíz százalékát szándékosan értelmetlen zagyvaságokkal kitölteni, különben Franciaországban nem veszik komolyan. Pierre Bourdieu pedig úgy nyilatkozott, hogy tíz százalék kevés az értelmetlen obskurantizmusból a tudományossághoz. Alan Sokal fizikus erre igyekezett rávilágítani, amikor egy posztmodern humántudományos folyóirathoz viccből egy értelmetlen szakzsargonból összeállított zagyvaságot adott le, amelyet aztán a szerkesztőbizottság publikálásra ajánlott. Mint arról a Metazin is beszámolt, a természettudományos folyóiratok esetében sem sokkal jobb a helyzet, a szerkesztőbizottságokon ugyanis itt is rengeteg álkutatás és hamisítás jut át.
Az akadémiai előmenetelben kizárólag a szűk tudományterület szaklapjaiban megjelent publikációk számítanak, a szélesebb közönség számára írt népszerűsítő munkákat pedig lenézik, ezért a tudósok nem is érdekeltek a szélesebb hallgatóság megszólításában.
A tudósok elszigetelődése káros, hiszen részvételük sokat javíthatna a közéleti viták színvonalán. De nemcsak a köz, hanem a tudósok számára is ártalmas az elefántcsont-toronyba zárkózás, hiszen nagyban hozzájárul az Amerikában egyre erősebb értelmiségellenességhez – figyelmeztet Kristof. Márpedig a tudósok rá vannak utalva a köz támogatására, hiszen – ellentétben a középkori szerzetesekkel – ők rendszerint nem önellátóak, hanem az állam avagy tehetős emberbarátok támogatásából élnek.