„Az idén lesz az első világháború kitörésének 100., a második kitörésének pedig 75. évfordulója. A németek történelmi felelősségével kapcsolatos viták továbbra is hevesen folytatódnak” – írja Dirk Kurbjuweit a baloldali Spiegel magazinban, az első világháborúról írt esszésorozatának lezárásaként.
A német emlékezetpolitikának a hatvanas évektől uralkodó narratívái szerint az első és a második világháborúért a németeket terheli a felelősség. Kurbjuweit felidézi a hatvanas években lezajlott történészvitát, amelynek eredményeképpen az első világháború kirobbanását mindenekelőtt a Német Birodalom számlájára írták. Fritz Fischer 1961-ben publikált monográfiájában szembeszállt a korábban uralkodó nézetekkel, miszerint a nagyhatalmak belesodródtak az első világháborúba. Azt igyekezett bizonyítani, hogy a Német Birodalom expanzióra törekedett, és ezért robbantotta ki a háborút. A történészprofesszor egyúttal kontinuitást vélt felfedezni a német politikában: a 19. századi társadalomfejlődés elvezetett az első világháborún keresztül a második világháborúhoz és a holokauszthoz. Ez a megközelítés nem csak az első világháborúval kapcsolatos idealizált német narratívákat rombolta le, de alapjaiban ingatta meg azt a kényelmes megközelítést is, amely a náci időszakot esetleges kisiklásként állította be. Fischer könyve hatalmas vitát váltott ki a történészek között, sőt a politikusok körében is. A külügyminisztérium 1964-ben meg akarta akadályozni, hogy Fischer külföldre utazhasson és az Egyesült Államokban adhassa elő tézisét, amely a konzervatív kormány szerint a német történelem szándékos és a nemzetre veszélyes eltorzítása. Később aztán mégis az ő narratívája győzött – Kurbjuweit szerint egyebek között azért, mert összhangban volt az 1968-as baloldali diákforradalmároknak a nemzetről és a történelmi felelősségről alkotott nézeteivel. Fischer tézisének nagy szerepe volt abban is, hogy Nyugat-Németországban sokáig tabunak számított az újraegyesítés – hiszen az a korábbi birodalmi politika folytatásának látszott volna.
Most azonban mintha ismét változna az első világháború történetének megítélése – véli Kurbjuweit. Herfried Münkler, a Humboldt Egyetem történésze tavaly decemberben publikált monográfiájában azt igyekszik bizonyítani, hogy Fischer félreértelmezte a németek szerepét. Münkler szerint minden nagyhatalom számolt a háború lehetőségével, természetes, hogy a Német Birodalom is kidolgozott ilyen forgatókönyveket, ám ebből nem következik, hogy ő robbantotta ki a háborút.
A mai történészek némelyike a második világháborúval és a holokauszttal kapcsolatos bevett narratívákat is megkérdőjelezi – teszi hozzá Kurbjuweit. A nyolcvanas években Ernst Nolte szembement az uralkodó történészi állásponttal, amely a náci rémtettek egyediségére és a németek kizárólagos felelősségére épült: a bolsevizmusra adott reakcióként értelmezte a holokausztot, hozzátéve, hogy a módszerek is a Gulagról származtak, „egyetlen technikai részlet, a gázkamra kivételével”. Ez a történészvita is politikailag motivált volt – jegyzi meg Kurbjuweit. A baloldal – élén Jürgen Habermasszal – a német nacionalizmus feléledésétől tartva támadta hevesen Noltét, miközben Kohl kancellár az újraegyesítést lehetővé tevő közös nemzeti öntudat megerősítését igyekezett előmozdítani.
Kurbjuweit szerint a történészvita ezen ütközete Nolte vereségével zárult, ám a háború még nem dőlt el. A kommunista aktivistából Nolte-párti revizionista történésszé avanzsált Jörg Baberowksi 2012-ben kiadott Felperzselt föld: Sztálin erőszakhatalma című könyvében oroszországi archívumok anyagaira hivatkozva azt állítja, hogy Nolténak többnyire igaza volt: a Gulagon ipari méretű gyilkolás folyt. Baberowski abban is egyetért Noltéval, hogy a sztálinizmussal szembeni félelem motiválta Hitlert, aki Sztálinnal ellentétben nem volt pszichopata (ezt a megállapítást egyebek között arra alapozza, hogy Hitler „úriember módjára” kerülte a zsidók kiirtásának témáját az asztalnál).
Bár Nolténak az antiszemita toposzokat felelevenítő gondolatai ma is tabuk, ma már nem szentségtörés a holokausztot összevetni más népirtásokkal – írja Kurbjuweit. És attól, hogy kiderül, a bolsevikok még a nácikat is felülmúlták kegyetlenségben, még nem csökken a németek felelőssége a holokausztért és a világháborús pusztításért. Mint ahogyan attól sem, ha az első világháborúért nem kizárólag a németeket okoljuk. „Lehetséges, hogy a végén egy új német nemzeti identitáshoz jutunk el?” – teszi fel a kérdést Kurbjuweit.
Christian Staas, a liberális Die Zeit publicistája alaptalannak látja Kurbjuweit állításait. A német történelmi felelősségről újranyitott polémiát „zombi-vitának” nevezi, amelynek egyetlen célja a német felelősség áthárítása, és vele a nácizmushoz vezető antiszemitizmus noltei relativizálása. „Senki sem akarja kisebbíteni Sztálin vérszomjasságát és a Gulag borzalmait. De egy komoly történész nem hagyhatja figyelmen kívül azt sem, hogy Hitlernek a 19. századi antiszemitizmusban gyökerező rögeszméi, a zsidó–bolsevik globális összeesküvéssel kapcsolatos beteges képzelgései vezettek a holokauszthoz.”
Nyilvánvaló, hogy Kurbjuweit egy olyan német nemzeti identitás alapjait szeretné megteremteni, amelyet kevésbé terhel a múltbeli szörnyűségekkel kapcsolatos felelősség – reflektál a cikkre Andreas Strippel a német jobboldali radikális mozgalmakra szakosodott Publikative.org oldalán. Csakhogy ezek a narratívák már foglaltak: a szélsőjobb retorikájához tartoznak, és ezért könnyen lehet, hogy a német történelmi felelősség ilyetén revíziója is őket fogja erősíteni.