„Ha Oroszország és Ukrajna kölcsönös megbecsülésben akar egymás mellett élni, akkor meg kell tanulniuk egymás történelmével is együtt élni” – írja a History Todayben Charles Emerson történész és biztonságpolitikai elemző, a Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézete, a londoni Chatham House kutatója.
Oroszországban nem pusztán a Krím-félszigetet tartják ősi orosz földnek, hanem alapjában véve afféle anomáliának tartják egész Ukrajna különállását is. 1654-ben Hmelnyickij hetman a lengyel hódítás elől Sándor orosz cár védőszárnyai alá menekítette Ukrajnát. Az erről szóló perejaszlávi szerződés óta Ukrajna csak egészen rövid időre tekinthette magát független államnak, nevezetesen akkor, amikor 1917–18-ban a már bolsevik Oroszországgal háborúzó Németország támogatásával átmenetileg létrejött egy ukrán államalakulat. Egészen 1991-ig, amikor szétesett a Szovjetunió: ezt nevezte Putyin orosz elnök a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának.
Az oroszok az ukránokban sokáig afféle kissé bumfordi vidéki rokonféleséget láttak, és sokan ma is igen nehezen látják be, hogy egy másik nemzet tagjaival van dolguk. Az ukrán kultúra az oroszosító cári birodalomhoz és a lengyelesítő Lengyelországhoz képest liberális Habsburg monarchia területein virágzott a 19. században, és már ezért is gyanús volt Moszkva szemében. A szovjet korszakban pedig az ukrán nemzeti érzés megnyilvánulásait egyenesen ellenforradalmiság gyanúja övezte. 1918-ban Szkoropadszkij hetman államát a németek támogatták, a második világháborúban pedig a nemzeti érzelmű ukránok közül sokan a nácik oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen. Ettől kezdve aztán az ukrán nacionalizmus az orosz oldalon eleve „fasiszta” jelenségnek számított. A mai kijevi vezetést és híveit is előszeretettel minősítik banderistának az orosz médiában, Sztepan Banderára, a második világháború idejének kalandos sorsú ukrán nacionalista vezérére utalva (akit 1959-ben Nyugat-Németországban szovjet ügynökök mérgeztek meg).
Tehát az orosz nemzettudatban egész Ukrajna, azon belül különösen néhány keleti terület, mindenekelőtt azonban a Krím-félsziget ősi orosz földnek számít. Emerson azt kérdi azonban, vajon a történelem e nemzeti elfogultságú értelmezése mikor fordul át sovinizmusba. Különben is, mennyire ildomos mélyre ásni a történelemben? Mert a Krím-félszigeten például csak a 18. században jelentek meg az oroszok. A cári Oroszország, majd a szovjet kormányzat szüntelen etnikai tisztogatást végzett, és Sztálin az őslakosnak számító mohamedán tatárságot ki is telepítette 1944-ben: csak 1990 után kezdtek visszatérni a tatárok. Az ukránok különben is egészen másként látják a múltat: szerintük a perejaszlávi szerződés két hadúr megállapodása volt, amelyet az oroszok aztán önkéntes beolvadásnak tekintettek. Ők úgy emlékeznek, hogy minduntalan lázadoztak az orosz uralom ellen: már az 1709-es poltavai csatában is ezért harcoltak a svédek oldalán I. Péter cár ellen. Az oroszok az 1932–33-as nagy ukrajnai éhínséget hajlamosak az iparosítást szolgáló kolhozosítás velejárójának tekinteni, az ukránok körében azonban terjed az a meggyőződés, hogy Sztálin kifejezetten az ukránoknak szánta az akkori kegyetlen szabályt, hogy aki a földeken hozzányúl a terméshez, az halál fia. Még a népirtás vádja is közkeletű. A banderistákat az oroszok náci kollaboránsoknak tartják, az ukránok viszont egyre inkább olyan hazafiaknak, akik mindkét totalitárius diktatúra ellen harcoltak. A történelmi emlékezet fegyver – írja Emerson, és a mai küzdelmek részben e fegyver birtoklásáért zajlanak. Csakhogy ebből béke nem lesz: ahhoz meg kell barátkozni a gondolattal, hogy többféle történelemértelmezés létezik.