„Reagan elnök korától kezdve az Egyesült Államok azt hirdette, hogy a gazdasági liberalizmus és a demokrácia kéz a kézben halad” – olvassuk a New Republicban, méghozzá nem akárkitől, hanem éppen Francis Fukuyamától, aki ezt a modellt A történelem vége című nevezetes tanulmányában a történelmi küzdelmek végső nyertesének tartotta.
A cikk kiindulópontja az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyének sokat emlegetett hanyatlása, s mielőtt Fukuyama a szükséges stratégiai váltásra rátérne, előbb a közvetlen okokat elemzi. Megállapítja, hogy az amerikai gazdaság állapota nem indokolná a nemzetközi befolyás visszaesését, hiszen az új gázkitermelési technológiák megjelenése ismét felfelé húzza a gazdasági növekedést. Csakhogy az a bizonyos gazdasági potenciál nem közvetlenül érvényesül, hanem politikai áttételen keresztül, és eközben veszít erejéből. Az autokrata államok esetében általában keveset, az Európai Unió esetében annál többet, mivel nincs közös európai kormányzat. Amerika valahol a kettő között van, de a politikai áttételen keresztül bekövetkező erőveszteség aránya nőttön nő. Ennek okát Fukuyama abban jelöli meg, hogy a nagyfokú belpolitikai polarizáció a külpolitikai egyetértést is gátolja, és emiatt a kormány eleve óvatosabban jár el a külügyekben, nehogy beleszaladjon egy olyan fiaskóba, amit aztán az ellenzék örömmel kihasználna.
Ezután rátér arra, hogy immár nem tartja érvényesnek azt a politikai-gazdasági felfogást, amelynek jegyében a Nyugat a 20. század végén megnyerte a hidegháborút. Ez a politikai demokráciára és a gazdasági liberalizmusra épült. Gazdasági téren az úgynevezett washingtoni konszenzus receptúrájából állt, amelynek fő elemei a globális szabad kereskedelem és a belső dereguláció és privatizáció voltak. Az elméleti háttér pedig úgy szólt, hogy a volt kommunista országokban illetve a harmadik világban a gazdasági liberalizáció nyomán létrejön egy erős középosztály, amely aztán kritikus lesz a tekintélyuralmi rezsimekkel szemben és fenn tudja tartani a demokráciát. Nem mondhatni, hogy ez az elképzelés megbukott volna, hiszen ahogy az országok sorra nyitották meg piacaikat, a világtermelés megnégyszereződött, a demokráciák száma pedig 30-40-ről 100-ra nőtt.
Csakhogy mint kiderült, a nagy globalizáció a pénzügyi világban a korábbiaknál sokkal nagyobb buborékok kialakulásához vezetett. A 2000-res években Mexikó, Thaiföld és Dél-Korea hamar válságba került, miután megnyitotta tőkepiacait, de ez semmiség volt a 2008-as globális pénzügyi válsághoz képest. Mint arra nemrég az Economist is rámutatott, a gazdasági válság jelentősen hozzájárult a demokratikus kormányzás iránti bizalom csökkenéséhez.
A washingtoni konszenzus másik gyönge oldala az elosztás terén ütközött ki. A liberalizáció azt is magával hozta, hogy a termelő üzemek tömegei települtek át az olcsóbb munkaerőt kínáló országokba, ezért Amerikában nagymértékben leépült az ipar, a kétkezi dolgozók keresete stagnált, miközben az elit jövedelmei meredeken emelkedtek.
Lehetséges, folytatja Fukuyama, hogy ez a folyamat Kínában és más feltörekvő piacokon csakugyan hozzájárul a demokráciában érdekelt középosztály megerősödéséhez, és ezáltal a demokráciához. Csakhogy közben a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek éppen a demokráciát veszélyeztetik a fejlett országokban. Nem vitás, hogy máris erősödik a populizmus, és érezhetően csökken az elit és a demokrácia legitimációja a lakosság körében. Fukuyama válasza minderre úgy szól, hogy „új módon kell a gazdaságot és a politikát integrálni”. A növekedés nem maradhat a legfontosabb gazdaságpolitikai mutató. Nagyobb súlyt kell adni a foglalkoztatásnak és a jövedelmek méltányos elosztásának. Ehhez növelni kell az állam szerepét a gazdaságban. Például hogy megakadályozza az ipar teljes elvándorlását, és hogy elejét vegye a pénzügyi buborékok kialakulásának. Ezt kívánja a belső demokrácia stabilitása, s egyúttal ettől őrizhető meg az Egyesült Államok nemzetközi befolyása is. A történelem vége bizonytalan időre elnapoltatik.