„A középosztály tagjait soha nem lehetett a leginkább forradalompárti társadalmi csoportnak tekinteni, de kétségkívül ők a leghatékonyabb forradalmárok” – olvashatjuk Charles Kenny tollából a Foreign Policy hasábjain. A Center for Global Development kutatója szerint a következő évtizedek meghatározó társadalmi mozgása az lesz, hogy a világ valamennyi pontján gyorsan vagyonosodó középosztály egyre nagyobb politikai szerepet követel magának az uralkodó elittel szemben, és képes lesz a hatalmi struktúrák gyökeres átalakítására. Vagyis beteljesíti azt a forradalmi próféciát, amelynek megvalósítását Marx a munkásságtól remélte.
Kenny mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a klasszikus értelemben vett nemzetközi ipari munkásság a 20. század nagy része során a Marx által vizionált egyesülés helyett a fragmentálódás irányába haladt, mivel az ipari forradalomnak köszönhetően a fejlett nyugati országok bérei messze maguk mögött hagyták a fejlődő országokéit. Ennek a folyamatnak az eredményeként a jövedelemkülönbségek nem az egyes államokon belül nőttek igazán radikálisan, hanem a különböző régiók között, ami megakadályozta a nemzetközi munkásszolidaritás kialakulását. Ugyanakkor Marx azon jóslata sem teljesedett be, hogy a kapitalizmus előbb-utóbb szükségszerűen nyomorba dönti a társadalmakat: a jóléti államnak hála, a nyugati munkások már egyáltalán nem élnek rossz körülmények között.
Napjainkban újabb fordulatnak vagyunk tanúi. Az 1990-es években felgyorsult globalizáció és a piacgazdaság kiteljesedése a fejlődő országok lakosainak millióit rántotta ki az önellátó gazdálkodás szintjéről, ami a regionális jövedelemkülönbségek jelentékeny mérséklődéséhez vezetett. A fejlődő országokban a gazdasági növekedés fokozatosan csökkenti az egyenlőtlenségeket, így közgazdászok becslései szerint szűk két évtizeden belül a Föld népességének körülbelül 40 százaléka a magas jövedelmű, erős középosztályokkal rendelkező országokban fog élni. Ők pedig tengelyt fognak akasztani azzal az elittel, amely monopolhelyzetének köszönheti vezető pozícióját.
A modernizáció rendszerint kéz a kézben jár a monopóliumok erősödésével. Ez különösen jellemző azon államokra, ahol a gazdasági átmenet során a politikai elit saját maga számára privatizálja nyomott áron a monopolhelyzetben lévő nagyipart és energiaszolgáltatókat. A középosztályok azonban felismerik, hogy a szupergazdagok és a monopóliumok ellentétesek érdekeikkel, ezért egyre nagyobb politikai nyomást fognak gyakorolni kormányaikra. Az Economist szerint az államok előbb-utóbb ismét rákényszerülnek, hogy a századforduló trösztellenes törvényeihez hasonló intézkedéseket hozzanak, melyeknek célja a szabad verseny újraélesztése, a monopolhelyzetbe került vállalatok megregulázása és az állami megrendeléseken gazdagodó plutokrácia visszaszorítása.
Más kérdés, hogy a középosztály győzelmének mennyire örülne Marx és mennyire fognak örülni a középosztályból kiszoruló rétegek.
Farkas Tamás