„Az egészségügyi kockázatok mérséklése akár egyetlen nemzedék élete alatt is demokratizáló hatású lehet” – olvassuk a Pacific Standard társadalomtudományi magazinban Ethan Watters tollából.
A merész kijelentés Randy Thornhill veterán evolúciókutató biológustól származik, aki kutatótársaival évek óta kelt feltűnést azzal az állítással, hogy a veszedelmes kórokozók távoltartása olyan lélektani védekezési modelleket fejleszt ki az emberi közösségekben, amelyek aztán megszabják, milyen típusú viszonyok jönnek létre a társadalomban.
Odáig már a politikusok is eljutottak talán, hogy az amerikai típusú demokráciát nem lehet csak úgy meghonosítani az arab világban vagy Afganisztánban, s hogy ennek nyilván társadalomlélektani okai vannak. Az sem újdonság, hogy az egyén szabadsága nem minden társadalomban számít elsődleges értéknek. De hogy egyes társadalmak mitől csoportközpontúak, mások mitől egyénközpontúak, s hogy az előbbiekben mitől erősebb a hajlam a tekintélyelvű berendezkedésre, az utóbbiban pedig a liberális demokráciára, arról nagyon is eltérnek az álláspontok.
Thornhill és fő szerzőtársa, a Nagy-Britanniában oktató Corey Fincher statisztikai adatokkal igazolja, hogy ahol a járványveszély nagyobb, ott a társadalom erőteljesebben korlátozza a nők szabadságát és az egyének mozgásterét, viszont hajlamosabb a rasszizmusra és az idegengyűlöletre, illetve a tekintélyelvű vezetés elfogadására. Feltételezésük szerint, ahogy az ember délről északra vándorolt, olyan élőhelyekre lelt, ahol kedvezőtlenebbek voltak az éghajlati viszonyok a kórokozók szaporodásához. A megbetegedés veszélye által keltett feszültség, a „patogén stressz” csökkent, nem volt oly lényegbevágó távol tartani az idegeneket, akik más kórokozókat hordoznak, mint amelyekkel szemben a közösségnek immunitása alakult ki. Nem volt létfontosságú korlátozni az egyének mozgását és a külvilággal való kapcsolattatást sem, nem kellett továbbá a szabálytalanul gondolkodó egyedeket megregulázni, ezért Északon alakultak ki a gazdasági fejlődés legjobb feltételei.
A szerzőpáros egy éven belül tervezi megjelentetni új könyvét, amelyben részletesen bizonyítja, hogy a nyílt társadalmak ott jöttek létre, ahol kevesebb a veszedelmes járvány. Az adatok pontosak, de egyes bírálók szerint e kutatók kissé könnyelműen következtettek a statisztikai egybeesésből ok-okozati összefüggésre. Ráadásul a hitleri Németország esetében még csak az sem mondható, hogy valamelyik trópusi országgal lenne dolgunk, márpedig mégiscsak az volt a zárt társadalom mintapéldája. Erre azonban Thornhilléknek van válaszuk: a spanyolnátha, amely félmillió áldozatot szedett Németországban. A tömegjárvány felbukkanása ősi, már látens pszichológiai mechanizmusokat aktivált szerintük. Ráadásul Hitler véletlenül ráérzett arra, hogyan szíthatja fel ezeket az ösztönöket: arról szónokolt, hogy szörnyű dögvésztől akarja megszabadítani Németországot. Az antiszemita uszítást is ilyen metaforákkal fűszerezte.
A szintén nem éppen a meleg égövben elhelyezkedő Oroszország esetéről egyáltalán nem esik szó a cikkben, pedig a kollektivista modell megvalósítása mégiscsak Lenin és a bolsevikok műve volt. Szóba kerül viszont Thornhill szülőföldje, az amerikai Dél, ahol az ő gyerekkorában zabolátlan fajüldözés volt a szokás. De akkor még mindennapos volt a malária és a horogféreg-fertőzés.
A mai egészségügyi viszonyok között Thornhillék elképzelhetetlennek tartják a virulens rasszizmus feléledését. Sőt, erről az jut eszükbe, hogy Obama elnök egészségügyi reformjai voltaképp az egészségbiztosítás kiterjesztését hevesen ellenző konzervatív tábort gyengítik, mert a lakosság egészségi állapotát nyilván javítani fogják, abból pedig az egyénközpontúság erősödése következnék. Ez elég merész állítás, hiszen Amerikában a konzervatívok a liberálisokat tekintik kollektivistának és önmagukat az egyéni szabadság bajnokainak. Mindenesetre Thornhillék magát a vallást is ilyesfajta fegyelmező közösségelvű patogénstressz-reakciónak látják, márpedig a konzervatívok valóban vallásosabbak a liberálisoknál, és az Amerikában evangéliuminak nevezett fundamentalista protestánsok kétségkívül az ő soraikat gyarapítják.
Akárhogy is, az emberek egészségi állapotának javítása nemes cél, bárcsak többet fordítanának rá a szegény országokban, még ha nem produkálná is azt az eredményt, amit Thornhillék remélnek tőle. Watters végül megjegyzi, hogy a globális felmelegedés olyan éghajlati viszonyokat teremthet, amelyek az eddiginél jobban kedveznek különféle kórokozók és gazdaállataik elszaporodásának, s ez esetekben, ha a kutatók tételei igazak, lehet, hogy visszafelé is elindulhat a folyamat, és például Európában vagy Amerikában ismét újraéledhetnek a patogén stresszel járó védelmi mechanizmusok, következésképp kollektivistábbá, kirekesztőbbé és tekintélyelvűbbé válhatnak a társadalmak. Igaz, Thornhillék receptje, az egészségügyi ellátás fejlesztése erre az esetre is megoldást kínálna.