„A megtorlás olyan étek, melyet hidegen kell felszolgálni” – tudjuk meg Alekszandr Birmantól, az Izvesztyija kommentátorától.
A moszkvai elemző úgy látja, hogy a Nyugat és Oroszország között megindult a válaszreakciók láncolata, és azt ajánlja az orosz vezetésnek, hogy igyekezzék tompítani a maga válaszait.
Birman nem tagadja, hogy Oroszország intézett kihívást a Nyugat ellen Ukrajna ügyében, és helyesli is, hogy az orosz vezetés nem habozott határozottan cselekedni. A cél pedig, amelyet szerinte Oroszország követ, a nyugati állításokkal szemben nem valamiféle birodalomépítés (habár a Metazin olvasói találkoztak már olyan orosz szerzővel, aki éppen azt vizsgálta, mennyi építhető vissza a hajdanvolt szovjet birodalomból). Birman úgy véli, hogy Moszkvát egészen más szándék vezeti, nevezetesen szeretné biztonságban tudni az országot a határai mentén immár egyre nagyobbra növő káosztól. Egyúttal valami mást is szeretne elérni: be akarja bizonyítani a maga demokrácia-felfogásának felsőbbrendűségét. Az ugyanis renddel jár együtt, míg a konkurens felfogás káosszal.
Mármost ha Oroszországban nincs rend, akkor ez a bizonyítás nem sikerülhet. Ezért tartja Birman logikus válasznak, hogy a Nyugat Oroszország destabilizálására törekszik. De nem a sokat emlegetett „ötödik hadoszlop”, vagyis a moszkvai liberális ellenzéki csoportok útján, hiszen ők nemigen képesek hatni a lakosság többségére. Viszont ha teljesen apolitikus polgárok tömegei kényszerülnének rá, hogy végeláthatatlan sorokban álljanak a bankfiókok vagy az élelmiszerboltok előtt, mindjárt felütné a fejét az elégedetlenség. Ezzel magyarázható Birman szerint, hogy a washingtoni és brüsszeli szankciók második lépcsője már nem egyes orosz milliárdosok érdekeltségeit veszi célba, hanem az orosz gazdaságot: az egyszerű polgárok tömegeiben hivatott nyugtalanságot kelteni. Birman mindenesetre hidegvérre inti az orosz vezetőket, annál is inkább, mert lehetségesnek tartja, hogy Amerika éppen olyan lépéseket szeretne kiprovokálni, amelyekkel Oroszország saját lakosait sújtaná. Ez esetben ugyanis Moszkva offenzívából védekezésbe szorulna, s „kénytelen lenne átengedni a kezdeményezést az ellenfélnek”. Már csak az a kérdés, mit érthet Birman további offenzíván. Cikkének megjelenésekor Kelet-Ukrajna oroszok lakta körzeteiben még nem zajlottak fegyveres konfliktusok.
Javában zajlottak viszont, amikor az Izvesztyija megjelentette Alekszandr Csalenko írását, amely Putyin elnököt idézve a bolsevikokat teszi felelőssé, amiért Dél-Délkelet-Oroszország földje Ukrajna része lett. Ezek a területek mindig is Oroszországhoz tartoztak. Igaz, a falusi lakosság „kisorosz” volt. A 17. században létrejövő városokat azonban kezdettől fogva orosz etnikum lakta (a napokban súlyos összetűzések helyszínéül szolgáló Szlavjanszkot Sándor cár 1645-ben azzal a feladattal alapította, hogy tartóztassa fel a krimi tatárok betöréseit). A bolsevik forradalom után Donyeck-Krivojrogi Köztársaság néven működött e területen államalakulat, de csapatait a német és osztrák–magyar alakulatok egészen a Donig űzték. A világháború vége után azonban tovább működött a kis köztársaság, csakhogy Lenin úgy döntött, hogy Ukrajnához csatolja a területet. Csalenko szerint azért, mert az ukránokat parasztoknak, tehát megbízhatatlan kisbirtokos népségnek tartotta, s azt gondolta, hogy az ipari térség proletariátusa majd segít fenntartani a kijevi szovjethatalmat. Semmiféle konzultáció, semmiféle szavazás nem volt. „Talán majd most.”