„Már a nácik is egyszerre igyekeztek antiszemita propagandát folytatni mind a muszlimok, mind a hinduk körében” – olvassuk Navras Jaat Aafreedi judaizmus-kutatótól, az Uttar Pradesh állambeli Gautam Buddha Egyetem előadójától az Academia honlapján.
Mint a Metazinban is olvasható volt, a hitleri Németország igen aktív propagandát folytatott a muszlim világban, olyannyira, hogy egyes kutatók egyenesen innen eredeztetik a mai iszlamista szélsőséget. Aafreedi is a harmincas évekre vezeti vissza Hitler kultuszát, és az antiszemitizmust, azzal a különbséggel, hogy a náci propagandisták annak idején egyszerre arattak sikereket az antiszemitizmussal a muszlimok és a szélsőséges hinduk körében. A muszlimok esetében semmi mást nem kellett kitalálniuk, mint amit a Közel-Keleten hirdettek. A hinduknak viszont azzal érveltek, hogy nekik a muszlimok az ellenségeik, csakúgy, mint a németeknek a zsidók.
Hatott is ez az érvelés, de nem csupán a szélsőségesek körében. A Kongresszus Párt elnöke, Subhas Csandra ellenezte, hogy India zsidó menekülteket fogadjon be, és a háború alatt Goebbels egyik lapjában, az Angriffban azt fejtegette, hogy az antiszemitizmust Indiának is magáévá kell tennie. Ez azért sosem volt a Kongresszus álláspontja. Mahatma Gandhi, akitől ugyan John Lukács azt idézi A párviadal című könyvében, hogy a náci Németország franciaországi sikerei után méltatta Hitlert, mint akit nagy emberként fog számon tartani a történelem, 1940 decemberében levélben tiltakozott a náci diktátornál „embertelen cselekedetei”, nevezetesen „Csehszlovákia megalázása és Lengyelország meggyalázása” miatt. A Kongresszus Pártnál sokkal kevésbé befolyásos szélsőséges hindu nacionalisták körében viszont teljesen bevett a Hitler-kultusz, és a nácik a zsidóüldözést példának tekintik arra nézve, hogyan kell eljárni a muszlimok ellen. Arról nem tudnak, hogy a zsidók és a németek között nem is volt olyasfajta ellentét, mint a hinduk és a muszlimok között Indiában.
Aafreedi paradox jelenségnek tartja a Hitler-kultuszt és az antiszemitizmust, mivelhogy az egymilliárd háromszáz millió lakosú Indiában ötezret sem tesz ki a zsidóság lélekszáma, vagyis gyakorlatilag a zsidók nélküli antiszemitizmus talán legékesebb példájával van dolgunk.
Nem mintha a zsidóság ne lett volna jelen az indiai történelemben: legalább ezerkétszáz éve éltek zsidók Indiában, ha kevesen is. Annál furcsább, hogy a tantárgyak és az egyetemi tanári szakok állami jegyzékében a judaisztika nem szerepel, holott a szomszédos Kínában például „virágzik az egyetemeken”. Aafreedi szerint az állam kerülni igyekszik az etnikailag kényes témákat, és mivel az erőszakcselekményekre hajlamos muszlimok körében természetesen erős az antiszemitizmus, jobbnak látja nem bolygatni a dolgot. Ezt a feltevését azzal támasztja alá, hogy India szétválása sem egyetemi tantárgy, mivelhogy India és Pakisztán, a két utódállam között a függetlenség kivívásával egyidejűleg azonnal háború robbant ki, és a vitatott hovatartozású Kasmírban ma sincs béke.
Mindenesetre a muszlimok és a szélsőséges hindu nacionalisták körében egyaránt hódít az antiszemitizmus és a holokauszttagadás, vagy legalább is a holokauszt-relativizálásnak az a különösen erős válfaja, amely az európai zsidóság többségének kiirtásához hasonlítja az izraeli hatóságoknak a palesztin ügyben tanúsított magatartását. Végül is nem véletlen, írja Aafreedi hogy Gandhit hindu szélsőségesek ölték meg. Úgy véli, hogy a Hitler-kultusz terjedését fékezhetné, ha végre bevezetnék a judaisztika-oktatást az indiai egyetemeken. Igaz, Hitler nemcsak az antiszemitizmussal szerzett híveket magának Indiában, hanem az árja-kultusszal is, márpedig ezen még a judaisztika-oktatás sem sokat segítene.