„Vajon egyszer s mindenkorra nevetséges-e a gondolat, hogy népi lázadás tör ki Amerikában? Nem biztos” – írja Tim Donovan a Salonban.

Amerika a hetvenes évek óta nem látott nagy tiltakozó megmozdulásokat. A hatvanas években a faji megkülönböztetés elleni polgárjogi mozgalmak, majd a vietnami háború elleni tiltakozás valóssággal megrázta a társadalmat, de azóta, jóllehet az ideológiai küzdelmek hőfoka igen magas, ezeket értelmiségiek vívják, az amerikai polgárnak eszében sincs harcba bocsátkozni, a munkásosztály pedig rengeteget veszített alkupozíciójából, és szinte zokszó nélkül veszi tudomásul munkahelyek ezreinek bezárását, ahogy a detroiti autóipar leépítése során is történt.

Csakhogy a The New York Timesban az volt olvasható a minap, hogy az amerikai középosztály ma már kevésbé vagyonos, mint a nyugat-európai vagy a kanadai. Pedig nemrégiben még fordítva volt. Igaz, a feltörekvő országok, Kína, India, Brazília, Oroszország polgárainak óriási többsége még mai is szegényebb, mint a legszegényebb amerikaiak. Ezt az adatsort Donovan Branko Milanović professzortól, a Világbank kutatási osztályának volt vezetőjétől kölcsönzi. Az amerikai értelmiségiek egyötöde, a maga százezer dollárt meghaladó évi jövedelmével bőven belefér a világ népességének legtehetősebb egy százalékába. Donovan ezzel magyarázza, hogy az amerikai átlagpolgár nem lázong, pedig szerinte lenne rá oka, igaz, hogy többnyire nem gazdasági, hanem elvi jellegű. Az okok között elsősorban a nemzetbiztonsági hatóságok túlzott felhatalmazását, az „egyre növekvő mértékben militarizált rendőrséget” említi, és csak harmadsorban hozza szóba a növekvő jövedelmi és vagyonbeli különbségeket. Az anyagi egyenlőtlenségek növekedéséért aztán a hajthatatlanul piacpárti jobboldalt okolja, s annak is „ideológiailag mélyen beágyazott öncélú kapzsiságát”. Pedig általában a globalizációt szokás okolni a hagyományos amerikai ipari munkahelyek leolvadásáért, s ennek következtében az ipari munkásság alkupozíciójának romlásáért.

Donovan viszont úgy látja, hogy a jobboldal „szakadatlan osztályháborút vív”, ugyanakkor megállapítja, hogy az anyagi javak bősége akadályozza meg az embereket a rendszer elleni tiltakozásban, holott például a politikai rendszer romlottsága máskülönben elfogadhatatlan lenne a lakosság számára. Eszerint mégsem volt eddig eredményes a jobboldal álítólagos szakadatlan osztályharca. Ám a gyorséttermek dolgozóinak tavaszi sztrájkja felcsillantja benne a reményt, hogy a nép mégiscsak öntudatra ébred. Ha a reálbérek már szinte a munkanélküli segély szintjére süllyednek, írja, akkor a dolgozóknak nem kell majd félniük a munkahely elvesztésétől, és esély nyílik a tömeges tiltakozásra.

A szerző elismeri, hogy az egyiptomi, a törökországi és a szíriai fejlemények ismeretében felelőtlennek tűnhet a tömegtiltakozás mellett érvelni, de abban bízik, hogy Amerikában mások a hagyományok. A harmincas években Franklin Delano Roosevelt elnök azért vezetett be meglepően haladó jóléti intézkedéseket, hogy elkerülje a tömeges tiltakozást, amely Európában szélsőjobboldali rendszereket juttatott hatalomra. Amerika hatalmas huszadik századi sikereit részben azzal magyarázza, hogy a mérsékelt politikusok gyakran átvették a baloldali népmozgalmak követeléseit. Emiatt lett az Amerikai középosztály a legjómódúbb a világon. Ma is úgy érzi, hogy nyertese a rendszernek, pedig ez egyre kevésbé van így, és ezen csak az változtathat, ha a döntéshozóknak ismét félniük kell a nép haragjától. Akkor remélhetőleg képesek lesznek korrigálni az egyenlőtlenségeket.

Donovan tehát nem forradalmat szeretne, csak egy kis ijesztgetést. De gondolkodása annyiban mégis emlékeztet a régi szocialistákéra, hogy a kevesek megadóztatásától reméli a sokak jobb életét.