„A háború után a volt francia SS-katonák jelentős ideológiai képességről és szervezőkészségről tettek tanúságot” – ismeri el Nicolas Lebourg a Slate magazin francia kiadásában.
A Waffen-SS kilencszázezer katonájának fele külföldi volt, és közülük nyolcezer volt francia állampolgár. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, propagandájában a nagynémet eszme helyét átvette az antibolsevista és zsidóellenes Új Európa terve. Ekkor több kollaboráns csoport közös alakulatokat hozott létre Francia Önkéntesek Légiója néven, amelynek egy ezrednyi serege a 7. Wehrmacht-hadosztály részét alkotta. A „Zsidókérdések Intézetének” egyik munkatársa az ezred jelvényéül kék-fehér-piros horogkeresztet tervez. Baudrillard bíboros sajnos megáldja a Légiót, és kijelenti, hogy „e legionáriusok a 20. század keresztes lovagjai”. A katonák 1941 októberében teszik le a katonai esküt, méghozzá Hitler előtt.
Soraikban szolgált hadnagyi rangban a keleti fronton a kollaboráns Francia Néppárt vezére, Jacques Doriot. A kommunista pártban kezdte, éspedig egészen korán, olyannyira, hogy 1921-ben ő képviselte a Kominternt az illegalitásban tartott kínai pártkongresszuson. Otthon a börtönt is megjárta, ahonnan úgy szabadult, hogy képviselővé választották, majd amikor a Komintern még szociálfasisztának minősítette a szociáldemokratákat, Doriot összefogott velük és antifasiszta megmozdulásokat szervezett a részvételükkel. Erre kizárták a pártból. Ekkor alapította meg a maga pártját, a Néppártot, és kommunista kizárói a legnagyobb elégtétellel állapíthatták meg, hogy csakugyan fasiszta lett belőle, ahogyan ők már akkor is mondták, amikor még a fasiszták ellen küzdött. Amikor aztán Doriot bevonult a Wehrmachthoz, pártjának vezetését egy bizonyos Victor Barthélémyre bízta – ő lett később a ma is működő Nemzeti Front főtitkára. Barthélémy is a kommunista pártban kezdte, és a harmincas években lett a fasizmus híve. 1945 után több éves börtönbüntetését letöltve szélsőjobboldali szervezetek létrehozásán fáradozott, és 1972-ben Jean-Marie Le Pennel együtt alapította meg a Nemzeti Frontot. Doriot nem érte meg a háború végét. 1945 februárjában gépkocsiját egy vadászrepülő géppuskatűz alá vette Németországban.
A Légió alapítói között volt Pierre Clementi is, aki szintén balról indult, majd megalapította a Nemzeti Kommunista Pártot, de a náci megszállók kérésére Nemzeti Kollektivistára keresztelte át. A háború után távollétében halálra ítélték, majd jelentkezett a hatóságoknál, ekkor börtönbe került, de hamar amnesztiában részesült. Az ötvenes években több nemzetközi szélsőjobboldali szervezet, például a „kelta keresztet” jelképéül választó Új Rend alapítói között is ott találjuk – egyébként a volt kommunista majd Waffen-SS-katona René Binet társaságában. A Légiónak saját lapja is volt, a Le Combattant Européen (Európai harcos). Főszerkesztőjét, Marc Augier-t a felszabadulás után távollétében halálra ítélték, s ő egy Saint-Loup néven írt regény jogdíjából Argentínába menekült, ahol egyebek között Evita Perón elnökné síoktatója lett. Az ötvenes években amnesztiával hazatért, és sikeres regényíró lett. Könyveiben a Légióról és a Waffen-SS-ről is romantikus képet festett. A háború idején ő vezette az Új Európa Fiataljai nevű nemzetközi náci szervezet franciaországi fiókmozgalmát, és szerkesztette az Ifjú Európa című, tizenkét nyelven megjelenő náci lap francia kiadását. A mozgalom fiataljai közül sokan csatlakoztak Joseph Darnand 1943-ban létrejövő Milíciájához, amelyet alapítója állampárttá szeretett volna fejleszteni, de addig is a Gestapo segédcsapataként működtette, s mintegy 25 ezer tagot toborzott. Darnand-t 1945-ben kivégezték.
Több ezer milicistával együtt ő is belépett a Waffen-SS-be, amikor 1943-ban Himmler engedélyezte, hogy franciák is csatlakozhassanak. A Frankreich dandár 2500 főt számlált, de később a Charlemagne hadosztályban egyesült a Légióval és a milícia frontszolgálatot vállaló tagjaival. A Waffen-SS legelső francia katonája az a Jean-Marie Balestre volt, aki idős korára, 1978-tól tizenhárom éven át volt a Nemzetközi Autósport Szövetség elnöke. Barátja és társa az ifjúkori zsidóverésekben, Robert Hersant a hetvenes évektől a nagy konzervatív napilap, a Le Figaro tulajdonosa volt. Balestre a háború után azt állította, hogy az ellenállás titkos ügynöke volt az SS-ben, de erre nincs bizonyíték.
Berlinben a nácik oldalán az utolsó napokban is ott harcolt a Charlemagne hadosztály maradék háromszáz katonája, köztük Pierre Bousquet, aki Jean-Marie Le Pennel együtt helyezi majd letétbe 1972-ben a Nemzeti Front alapokmányát a bíróságon, s lesz a szervezet első kincstárnoka. 45-ben azonban elhiteti az amerikaiakkal, hogy a nácik hurcolták kényszermunkára Németországba, minek következtében még meg is bízzák, hogy segítsen összefogdosni a német földön bujkáló francia kollaboránsokat. 1946-tól aztán már titkos szervezetet alapít volt Waffen-SS katonatársaival, és antikommunista mozgalmakba igyekszik beépíteni embereit. Lebourg szerint tehát a mai szélsőjobboldal gyökerei a Charlemagne-hadosztályban keresendők.