„Az anyák feminizmusától eljutottunk az LGBT-feminizmusig” – panaszolja Eugénie Bastié a Le Figaróban annak kapcsán, hogy Nantes-ban május 16-án megrendezték „A Szoknya Napját”.

Megjegyzése pedig arra utal, hogy Isabel Adjani főszereplésével ezen a címen vetítettek a mozikban egy filmet 2009-ben. Főhőse, egy tanárnő sokat szenvedett a macsó kamaszok zaklatásaitól, és eszét vesztve túszul ejtett egy osztályt, azt követelve a diákok szabadon bocsátása fejében, hogy egy napra tegyék minden lánynak kötelezővé a szoknya viselését. A kommandósok betörnek a terembe, agyonlövik, majd a temetésen minden diáklány szoknyában jelenik meg. A rá következő évben egy feminista szervezet arra szólította fel a nőket, hogy november 25-én viseljenek szoknyát, és így tiltakozzanak a macsó erőszak ellen.

Ezekre az előzményekre gondoltak azok a nantes-i diákok, akik tavaly hét iskolában hasonló céllal akciónapot hirdettek. Néhány tucat fiú akkor szoknyát öltött egyetlen tanítási napra, és emellett vitákat, előadásokat rendeztek a női egyenjogúságról az iskolákban. Akkor ez semmilyen feltűnést nem keltett. Az idén már 27 középiskola csatlakozott a kezdeményezéshez (a nantes-i tankerület több mint kétszáz középiskolájából), s ezúttal országos vita kerekedett az ügyből. A melegházasság törvénybe iktatása ellen szervezett mozgalom vezetői be akarták tiltani az akciót, és különösen azt kifogásolták, hogy a tankerület, a Nantes-i Akadémia honlapján megjelenhetett a felhívás, amelyben a kezdeményező diákbizottság arra szólítja fel a fiúkat, hogy vagy szoknyát, vagy egy jelvényt viselve tiltakozzanak a nők hátrányos megkülönböztetése ellen. Ráadásul országszerte az a hír terjedt el, hogy maga az Akadémia szólította fel a teljes tankerület diákságát, hogy szoknyát viseljen május 16-án. Végül visszavonták a feljelentést, s helyette ellentüntetést szerveztek. Ennek alighanem utcai összecsapás lett volna a vége, ha a rendőrség közbe nem lép.

A Le Figaro cikkírója elismeri, hogy a nantes-i eset önmagában nem különösebben jelentős, de úgy véli, hogy ugyanaz jelenik meg benne, amit Conchita Wurst győzelme fejezett ki az Eurovízió dalfesztiválján. Az az elképzelés, hogy az egyenlőtlenséggel szemben akkor lehet a legeredményesebben küzdeni, ha elmossuk a nemek közötti különbséget.

Valamikor a feminizmus az anyák mozgalma volt, akik azt követelték, hogy a nőknek a férfiakéval egyenlő jogai legyenek. Ezt a felfogást mára felváltotta a „queer-mozgalmár” szemlélet, amely a nemi szerepeket egyfajta kényszernek tekinti, mondván, hogy elvben az ember bármelyik nemhez képes tartozni.  Ezt a nézetet Bastié „post-Beauvoir” feminizmusnak nevezi, arra célozva, hogy Simone de Beauvoir, aki a nemi szerepeket társadalmi, nem természeti képződménynek tekintette, nem gondolta volna, hogy a társadalmi nemek elméletéből egy befolyásos irányzat a nemek közti különbség tagadásáig juthat el. Manapság a mozgalmárok már a „heteropatriarchátus” lebontásán munkálkodnak, s ezt karikírozva Bastié úgy fogalmaz, hogy szerintük „egy igazságosabb világban a nők szakállat, a férfiak pedig szoknyát viselnek”. Márciusban a párizsi Politikatudományi Egyetemen „queer hetet” rendeztek, a legnagyobb pedagógus szakszervezet pedig, amelynek „ultramilitáns dolgozataiból az államelnök is merített”, kifejezetten az LGBT (leszbikus, meleg, biszexuális és transzszexuális) szervezetek befolyása alatt áll.