„Nem az a helyes válasz, hogy az államot tiltsuk ki a szociálpolitika, az egészségügy, az oktatás területéről, hanem hogy olyan mértékűre korlátozzuk beavatkozását, amely lehetővé teszi, hogy ismét a polgárok magánkezdeményezéseié lehessen a vezető szerep” – írja a First Things hasábjain Roger Scruton, a neves brit filozófus.

Scruton maga is veszedelmesnek tartja a modern állam terjeszkedését, „a szabályozások szemlátomást megállíthatatlan burjánzását, a munkahelyek, a közélet, sőt a család belső történéseinek fokozódó ellenőrzését, az emberi és társadalmi kapcsolataink fölötti ellenőrzést szolgáló újabb és újabb büntetőjogi és szabálysértési tényállások előállítását, a véleményszabadság korlátozását. E változások ugyanis új irányba fordítanák Amerikát: olyan társadalom felé, amelynek tagjai „szabadságukat és felelősségüket a közpénzek iránti szüntelen igényre cserélik fel”. Hogy ez hova vezet, nagyon jól látható Európában, ahol is a politikai osztály az európai intézmények mögé rejtőzve gondoskodik elszámoltathatatlanságáról.

Scruton elismeri, hogy Amerikában is vannak hasonló jelek. A jóléti állam messze túlterjeszkedik a New Deal korlátain, és emiatt a csakis az állam hatáskörébe tartozó ágazatoknak, a honvédelemnek, a rendészetnek, az alapvető infrastruktúrának és a vészhelyzeti katasztrófa-elhárításnak olyan intézményekkel kell versenyezniük a szűkös közpénzekért, amelyeknek feladatait polgári önkéntesek és magánbiztosítók sokkal jobban el tudnák látni. Ez ellen szerveződött a Teadélután-mozgalom, csakhogy közben túlzásokba esett – véli Scruton. A republikánusok Obama egészségügyi reformjai elleni harcukban még az állam fizetőképességét is veszélyeztették, s ezzel maguk ellen fordították az amerikaiakat. A polgárok ugyanis elismerik, hogy kormányra szükség van, és magukénak is érzik az állami intézményeket. Tudják, hogy szabadságjogaikat, sőt, az állami túlhatalommal szembeni szabadságukat is az állam révén tudják érvényesíteni. A magányos vállalkozó, aki mindent megteremt maga körül, ami kell, szép hagyomány, Ayn Rand regényeiben a helyén is van, de valójában az ember társadalmi kapcsolatok terméke, és szabadsága ezek révén alakul ki. Ez nem természetes állapot, olyannyira nem, hogy a szabad egyének közössége, amelynek tagjait elismert jogok oltalmazzák, de egyúttal kölcsönös köztelezettségek egyesítik, csak bizonyos társadalmi körülmények között jön létre. Nem véletlen, hogy az arab tavasz forradalmai nyomán az elnyomó rendszerek helyén űr keletkezett, nem pedig demokrácia.

A mai, nagy területre kiterjedő gazdasági és társadalmi rendszerek elkerülhetetlenné teszik, hogy a kisebb közösségektől távolabb elhelyezkedő kormányzat jöjjön létre. Továbbá az első világháború után nyilvánvalóvá vált, hogy az állam, amely polgárainak hősiességét és életét is követeli, tartozik valamivel cserében. Nevezetesen a legrászorultabbakról gondoskodnia kell, ahogy a kis közösségek mindig is tették. Csakhogy a jóléti állam lassanként olyan rétegeket teremt, amelyek állami segélyre szorulnak, és immár nemzedékek óta képtelenek önmagukról gondoskodni, ez pedig a társadalmi kohéziót fenyegeti. A baloldal úgy gondolja, hogy a nyomorultak eleve nem felelősek, hiszen nincsenek meg az eszközeik a cselekvéshez. Csakhogy épp az a kérdés, nem az állami jótékonykodás rossz felfogása juttatta-e őket ide. Ahol ez a felfogás érvényesül, az állam befolyása nő, de tekintélye csökken, sőt a politikát, mint olyat is megvetéssel kezeli a lakosság – figyelmeztet Scruton. Az állam „az övék” lesz, nem „a mienk”. Amerikában ez még nem következett be. Az amerikaiak még magukénak érzik az állami intézményrendszert. A konzervatívoknak erre kellene építeniük. Nem az államot kellene támadniuk, hanem azt a baloldali felfogást, amely az állam túlterjeszkedéséhez vezet, és ezzel egy elit kizárólagos zsákmányává teszi az államot.