„Azt hihetnénk, hogy az irodai állások elterjedése a középosztály erősödését jelzi, elvégre a fehérgalléros állásokat régóta megbecsülés övezi. Valójában azonban a középosztály létbiztonsága megingott, a fehérgalléros alkalmazottak nem többet, hanem kevesebbet keresnek, mint az autógyári munkások” – írja Nikil Saval esszéista a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.

Az elmúlt fél évszázad során az automatizálás következtében jelentősen csökkent a fizikai munkások aránya, miközben a szolgáltatásokban dolgozók (többnyire irodisták) száma jelentősen megugrott. Saval szerint Amerika (és persze a fejlett államok zöme) „aktakukacok országává” vált. Ez első ránézésre éppenséggel üdvös fejleménynek is tetszhet, hiszen a fehérgalléros állások terjedéséből a létbiztonságban élő középosztály kiszélesedése következne. De csak elvben. Az irodai alkalmazottak semmivel sem kevésbé kiszolgáltatottak és kizsigereltek, mint korábban az ipari munkások voltak – véli Saval.

Az irodai állások elterjedése ráadásul súlyos társadalmi átalakulással is járt – utal a szerző C. Wright Mills amerikai szociológusnak az ötvenes évek elején megjelent tanulmányára. A Fehér gallér, avagy az amerikai középosztály című művében Mills arra a felismerésre jutott, hogy az irodai alkalmazottak annak ellenére középosztálybelinek tekintik magukat, hogy társadalmi szempontból valójában alig különböznek a kétkezi munkásoktól. Egyebek között azt képzelik, hogy állásukat és pozíciójukat saját érdemeik alapján nyerték el. Ettől individualistábbak és elutasítják a szolidaritást sorstársaikkal, mondván, hogy a siker záloga a rátermettség és a szorgalom. Mivel valódi szaktudással éppúgy nem rendelkeznek, mint a hagyományos proletárok, állandó stresszben élnek, hiszen bármikor nélkülözhetők és helyettesíthetők. A kereskedelemben a triviális ismereteken kívül leginkább csak szociabilitásra van szükség – az eladótól a PR-menedzserig. Marxi terminusokkal fogalmazva a fehérgalléros irodisták még a szerelőszalag mellett dolgozó gyáripari munkásnál is elidegenedettebbek: munkájuk pusztán instrumentális célokat szolgál, mindenekelőtt a megélhetést, nem pedig az önmegvalósítást. Ezért aztán a sekélyes szórakozásban és a fogyasztásban keresnek menedéket.

Mills ezekkel magyarázta, hogy a fehérgalléros alkalmazottak kevésbé szervezettek és aktívak politikai szempontból. Mivel az egyéni érdekérvényesítés és előrejutás elvét vallják, nehezebben lépnek szövetségre. Sokszor az elegáns munkahely miatt észre sem veszik, hogy valójában rabszolgaként dolgoznak – irodai körülmények között. Nem véletlen, hogy az irodai alkalmazottak körében sokkal gyengébb a szakszervezet (ha van egyáltalán), mint a kétkezi munkások esetében. Ennek pedig egyenes következménye a fehérgallérosok fokozódó kizsákmányolása és a középosztály lecsúszása – állítja Saval.