„Ismét napirenden a ’háború vagy béke’ kérdése, pedig valamikor azt hittük, hogy összeomlásakor maga alá temette a berlini fal” – írja Franco Venturini a Corriere della Serában.

Az oly igen áhított multipoláris világrend felfordulás képében valósult meg, és regionális robbanások jellemzik. Az erőszak terjed, és nem ismer határokat – folytatja a köztársasági elnök által többszörösen kitüntetett külpolitikai elemző a riasztó jelenségek felsorolását. A világ leginstabilabb régióiban állig felfegyverzett csoportok fittyet hánynak az úgynevezett nemzetközi közösség széplelkű elveire és határozataira.

 Az olaszok azt képzelik, hogy a külföld nem olyan érdekes, és a hazai politikai küzdelmek állnak a figyelem középpontjában. Pedig ezek jelentősége eltörpül amellett, hogy biztonságos világunknak vége. Olaszországhoz a líbiai események állnak a legközelebb, nemcsak földrajzilag, hanem azért is, mert Líbia valaha olasz gyarmat volt, s mert onnan érkeznek tömegével fekete-afrikai menekültek Itáliába. Miután az állítólag demokratikus erők hathatós nyugati katonai támogatással megdöntötték Kadhafi visszataszító uralmát, még sokkal rosszabb, ami bekövetkezett: kiszámíthatatlanság, lassan terjedő polgárháború, egyre növekvő menekültáradat. Kadhafi fegyverraktáraiból közben szabadon merítenek a mindenféle rendű és rangú harci alakulatok: a sivatagi al-Kaidások, a fekete-afrikai tömegmészárlásokból ismert martalóc bandák, a szíriai felkelők és a Szíriában és Irakban egyre nagyobb területet elfoglaló ILIK (Irak és Levante Iszlám Kalifátusa). Akárcsak a Metazinban idézett francia szerzők, Venturini is különösen aggasztónak tartja az ILIK (angolul ISIS) térhódítását. Megjegyzi, hogy ezt a szunnita dzsihádista mozgalmat még maga az al-Kaida is kiközösítette, mert túlzott kegyetlenkedésekben találta vétkesnek. A szerző nem mulasztja el hozzáfűzni ehhez, hogy ami az al-Kaidának is túl kegyetlen, az „nem akármi”. Az iraki síiták kétségbeesetten toborozzák a híveket a háborúra, közben a szaúdi szunniták hallgatólagosan támogatják az ILIK-et. Venturini már azt is önámításnak minősíti, ha valaki azt képzeli, hogy a szíriai öldöklés és az Irakra is kiterjedő háború nem lesz hatással Európa kőolajellátására. Ráadásul ennél sokkal többről van szó. Senki sem garantálhatja, hogy egyszer csak „nem robban fel” Libanon és Jordánia, de azt sem, hogy maholnap Afganisztánban is meg nem ismétlődik, ami Irakban történt az amerikai kivonulás után, esetleg úgy, hogy Afganisztán Pakisztánt is magával rántja a szakadékba, „a pakisztáni atomfegyverekkel együtt”. A francia szerzőkhöz hasonlóan Venturini is felhívja a figyelmet arra, hogy „sok száz, talán több ezer” európai fiatal áll be az ILIK soraiba, majd tér haza kiképzett és fanatizált harcosként. „Névtelenül bújnak meg az európai társadalomban, amíg aztán egyszer csak le nem sújtanak.”

Az olasz szakíró a távol-keleti viszonyokat sem találja éppen megnyugtatónak. Kiszámíthatóbb, áttekinthetőbb ugyan a helyzet, csak éppen sokkal nagyobb erők vannak ott fegyverben. Kína gyors ütemben fejleszti haditengerészetét, hogy az amerikai flottával dacolva ellenőrzése alá vonja a Dél-kínai-tengert, Japán ellenlépéseket fontolgat, az Egyesült Államok már meg is kezdte az erők átcsoportosítását keletre. Oroszország is fejleszti haditengerészetét, éspedig hétszázmilliárd dolláros húsz éves program alapján. Ebből a szemszögből nézve nyeri el értelmét a Krím félsziget és vele persze a szevasztopoli hadikikötő megszerzése. És máris Európában vagyunk: Ukrajnában még dörögnek a fegyverek, s nem kétséges, hogy az ukrán haderőt meg kell majd erősíteni. A Nyugatnak alaposan át kell fogalmaznia prioritásait, mert „a világ a ravaszon tartja az ujját” – figyelmeztet a Corriere szerzője.