„Nincs mit csodálkozni azon, hogy terjed a tudatlanság” – kesereg Umberto Eco, a világhírű író és szemiotikus a l’Espressóban annak hallatán, hogy Lazio tartomány közigazgatási bírósága törölte egy gimnázium évismétlésre utasító határozatát. Miután egy gyermek matematikából és művészettörténetből 3-ast, fizikából pedig 4-est kapott (a legjobb jegy a 20-as), az iskola évismétlésre utasította. Erre a szülők, „ahelyett, hogy jól elnáspángolták volna, ahogy velük tették volna hasonló esetben az ő reakciós szüleik”, a közigazgatási bírósághoz fordultak. Eco szemében már ez is „igen súlyos eset”. Hát még az, hogy a bíróság nekik adott igazat! Az író kész lenne elgondolkodni azon, hogy esetleg ilyen pocsék teljesítménnyel is érdemes-e valakit felsőbb osztályba engedni. De úgy véli, hogy ezt talán valamilyen tanári testületnek kellene eldöntenie, nem pedig az erre teljesen alkalmatlan bíróságnak. A bírák ugyanis azzal érveltek, hogy a fiatalember humán osztályba járt, márpedig a három tantárgyból, amellyel enyhén szólva nehézségei voltak, kettő természettudományi tárgy. Eco először is emlékeztet rá, hogy a humán gimnáziumból is felvételt lehet nyerni orvosi karra, műegyetemi szakokra (és nincs mindenütt felvételi vizsga), másodsorban pedig furcsállja, hogy a bíróság szerint az általános műveltség nem számít. Már csak az a kérdés, ki buktatja meg a bírákat. Ítéletükkel ugyanis lovat adnak az egyre növekvő számú szülő alá, akik a pedagógusra támadnak, ha gyermekük rossz jegyet méltóztatik kapni. Márpedig ezen az úton aligha lesz belőle nagy tudású felnőtt.

De hiszen e nélkül is lehet valaki nagy ember, például városvezető. Olaszország-szerte ugyanis rengeteg teret, és utcát neveznek el neves fasiszta, rasszista, antiszemita személyiségekről. Az 1938-as faji törvények nyomán külön bíróság ítélkezett az ezzel kapcsolatos ügyekben, és a Faji Bíróság egykori elnökének, Gaetano Azzaritinak nevét Rómában és Nápolyban egyaránt utca viseli. Eco további három olyan értelmiségit is említ, akik 1938-ban aláírták a faji törvényeket megelőző „Faji kiáltványt”, amelyben tudományos kutatók a faji megkülönböztetés mellett szálltak síkra a korabeli kulturális minisztérium tevékeny közreműködésével, s akikről szintén közterületet neveztek el a csizma legkülönbözőbb településein. Istenem, folytatja Eco, honnan is tudnák a szegény tanácsnokok, kik voltak az illetők. Velük csak annyit közöltek, hogy a háború után jelentős tudományos vagy egyéb érdemeket szereztek. Végül is ezek láttán elnézhetjük nekik mi is, hogy mit tettek egykor túlbuzgóságból vagy gyávaságból, esetleg számításból. „Végül is Heideggernek is (majdnem) megbocsátottunk” (holott a hírneves német filozófus náci volt). Meg aztán, amikor Olaszország átállt a szövetségesekhez, Mussolini pedig nácibarát bábállamot hozott létre, a közönség nem egy későbbi kedvence, például Ugo Tognazzi, híres filmszínész is mellé állt. Igen ám, de ezeknek egyike sem írta vagy mondta, hogy a nyolcmillió európai zsidót ki kell irtani. Castellamare del Golfóban, e Trapani melletti festői tengerparti városkában viszont Telesio Interlandi személyében olyan emberről neveztek el utcát, aki semmi figyelemre méltót nem tett életében azon kívül, hogy gyalázatos antiszemita irományokat fogalmazott, és ostoba, rosszhiszemű és abszurd állításokat vetett papírra a zsidóság elleni gyűlölet felkeltésének céljából a Fajvédelem című gyűlöletújság hasábjain.

Egyébként mostanában Rómában éppen arról vitatkoznak, hogy utca viselje-e Giorgio Almirantének, a háború utáni újfasiszta párt, az MSI alapítójának nevét. (Almirante a fasizmus éveiben a Fajvédelem szerkesztőségi titkáraként működött.) Az ötlet gazdái azzal érvelnek, hogy Almirante – és ez tény – végül elfogadta a demokratikus játékszabályokat (ugyan mi mást tehetett volna? kérdi Eco), meg hogy fejet hajtott Enrico Berlinguer reformkommunista pártfőtitkár ravatala előtt. Ott elég sokan elvonultak és fejet hajtottak, mégsem neveznek el mindegyikről utcát.