„Legfőbb ideje konzultációt tartani az eurózóna perifériáján felhalmozódott államadósság részleges leírásáról” – írja a Project Syndicate hasábjain Kenneth Rogoff harvardi professzor, a Nemzetközi Valutaalap egykor vezető közgazdásza.

Rogoff és szerzőtársa, Carmen Reinhardt évek óta cikkezik a szaksajtóban arról, hogy a magas államadósság a növekedés korlátja. Tavaly vaskos kötetben elemezték az elmúlt nyolc évszázad „pénzügyi őrületét”, és ebben is kitartottak amellett, hogy az államadósság egy bizonyos szintje fölött elszabadul az adósságspirál. Az IMF részére készített tavaly decemberi tanulmányukban nagyjából 90 százalék felett jelölték meg azt a szintet, amely fölött már nem nőhet számottevő ütemben a gazdaság. A Keynesiánus közgazdász iskola, nem utolsó sorban a Nobel-díjas Paul Krugman hevesen vitatja ezt az állítást. Szerintük az államnak akár eladósodás útján is kötelessége gondoskodni a növekedésről. Sőt, Rogoffék elméletét a Valutaalap közgazdászai is cáfolták. Szerintük statisztikailag nem bizonyítható egy olyan adósságszint léte, amely fölött lehetetlen a számottevő növekedés.

Mostani írásában, amely a Project Syndicate-hez csatlakozó újságok egész sorában is megjelent, például az Il Sole 24 Ore című milánói gazdasági napilapban, Rogoff nem ragaszkodik a 90 százalékos államadósság-rátához, mint a növekedés ellehetetlenülésének határvonalához, de azt megállapítja, hogy a túlzott eladósodás adósságcsapdába taszítja a nemzetgazdaságokat. Ha a jövedelemtulajdonosok, köztük az állam eladósodnak, akkor jövedelmük egy részét (növekvő adósság esetén pedig egyre nagyobb részét) kamatokra és törlesztésre költik. Ebből az következik, hogy megnő a hiteligényük, és elvonják a pénzt a beruházásoktól (kivált, ha külföldre tartoznak, hiszen akkor a törlesztés és a kamatok összege elhagyja a nemzetgazdaságot). Ha pedig kiszáradnak a pénzcsatornák és a gazdaság stagnál, akkor az államnak sem ahhoz nem keletkezik elegendő jövedelme, hogy csökkentse az adósságot, sem ahhoz, hogy ösztönözze a gazdasági fellendülést.

Az adósságspirálnak ezt a leírását persze elméletben Rogoff vitapartnerei is nagyon jól ismerik, azt azonban tagadják, hogy lehetséges olyan helyzet, amikor egyszerűen nem szabad tovább növelni az adósságot, mert onnan kezdve megállíthatatlan a spirál. Ezúttal Rogoff sem állít ilyet. Sőt, elismeri, hogy az eladósodott államnak is érdemes lehet az adósság terhére ösztönöznie a növekedést. De csak akkor, ha ezzel valóban a növekedést szolgálja – például termelő infrastrukturális beruházásokkal. Értelmesnek tartaná például, ha szervesebben összekötnék az európai elektromos távvezeték-hálózatokat vagy felszámolnák Európa lemaradását a szélessávú internethálózatok terén.

Rogoff ezen kívül megértéssel ír arról, hogy az olasz és a francia kormány a megszorítások enyhítését követeli. Csakhogy ugyanilyen megértéssel fogadja az észak-európai államoknak azt a követelését is, hogy a déliek szorítsák vissza az állami költekezést. Olaszország és Franciaország esetében szerinte is elképzelhető, hogy a németországi áldozatok mintájára, hosszabb távra ilyen intézkedésekkel teremtsék meg a növekedés feltételeit. Ámde Írország, Spanyolország és Portugália már évekkel ezelőtt meghozták a maguk intézkedéseit ezen a téren, és növekedésnek semmi nyoma.

Mivel pedig sem a takarékoskodás, sem az ösztönző kiadások politikája nem vezetett eredményre, Rogoff szerint nincs más hátra, mint hogy ledöntsék az adósságenyhítés tabuját. Nem kétséges, hogy a felelősen gazdálkodó országok szemszögéből ez igazságtalannak tűnhet, de az eurózóna perifériájának tartós megrekedése túl nagy ár lenne az úgynevezett igazságosságért. Rogoff nem mondja meg, milyen módszerrel és milyen mértékben írják le a periféria adósságait, csak annyit javasol, hogy most már kezdjenek tárgyalni róla.