„A Nyugat- és Kijev-ellenes indulattól vezérelt Putyin rövid távú politikai érdektől vezéreltetve olyan politikai őrjöngést teremtett Oroszországban és Ukrajnában, amelyet már nem tud befolyásolni és ellenőrizni” – olvassuk David Remnick Oroszország-szakértő elemzését a New Yorkerben.
Remnick értelmezésében Putyin hatalmát belső és külső ellenségek teremtésével erősítette meg. A Szovjetunió felbomlása utáni sokkból és depresszióból azzal rázta föl az országot, hogy megpróbálta újjáépíteni a szovjet birodalmi imázst. Mint azt Timothy Garton Ash a New York Times hasábjain megjegyzi, Putyin már 1994-ben (szentpétervári polgármester-helyettesként) is arról beszélt, hogy Moszkva kötelessége fellépni a Szovjetunió felbomlása után az orosz határokon kívül rekedt oroszok érdekében – egyebek között a Krímben. Garton Ash szerint a „Putyin-doktrína” lényegében a korábbi szovjet imperializmus újracsomagolása, amely nem csak Oroszország közvetlen szomszédait, de magát az 1945 utáni világrendet is fenyegeti.
Putyin projektje mindenesetre eddig sikeres volt, hiszen a súlyos gazdasági nehézségek ellenére a támogatottsága nyolcvan százalékos. Csakhogy a nemzeti büszkeség felkorbácsolásának hatására jelentősen nőtt a Nyugat-ellenesség. A Remnick által megkérdezett orosz elemzők szerint az orosz lakosság negyven százalékának nem lenne ellenére egy háború Ukrajnával. Az amerikai publicista különösen aggasztónak tartja, hogy a Moszkva által támogatott ukrán szakadárok élén álló egykori (és talán még ma is aktív) orosz különleges ügynökök már korábban is nyíltan kiálltak a kelet-ukrajnai területek „visszacsatolása” mellett. Hozzátehetjük, hogy az orosz állami média is rátesz egy lapáttal, és Amerika háborús provokációjaként tálalja a maláj repülőgép lelövését.
A helyzet Oroszországban és Ukrajnában könnyen forróbbá válhat, mint ahogy Vlagyimir Putyin eltervezte vagy kívánatosnak tartja – vonja le a következtetést Remnick.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a nyugati, és mindenekelőtt az amerikai közbeszéd is egyre harciasabbá és hiszterizáltabbá válik. Obama elnök, összhangban a nyugati véleményekkel, a szeparatistákat támogató Oroszországot hibáztatta a maláj gép lelövése kapcsán, ám egyúttal diplomáciai megoldást sürgetett. Az amerikai politikusok némelyike ennél sokkal keményebb fellépést követel. Carl Levin, a szenátus Fegyveres Erők Bizottságának demokrata párti elnöke hadüzenetnek nevezte a gép lelövését, McCain szenátor pedig javasolta, hogy Amerika fegyverezze fel az ukrán kormányt.
Abbott ausztrál miniszterelnök orosz bűncselekményről beszélt és közölte, hogy Moszkva további gazdasági és geopolitikai elszigetelésére fog törekedni. David J. Kramer, a Freedom House igazgatója egyedül Putyint teszi felelőssé az ukrán válságért, sőt a maláj gép lelövéséért is, hogy aztán súlyos és azonnali szankciókat követeljen Moszkvával szemben. Azt is megpendíti, hogy a Nyugatnak Putyin elnök személyes vagyona befagyasztásával és az orosz elnökkel szembeni beutazási tilalommal kellene „politikai hadüzenetet” küldenie.
A maláj gép lelövése elvileg lehetőséget teremthetne Putyin számára, hogy arcvesztés nélkül kihátráljon az ukrán szeparatisták mögül, még akkor is, ha kétséges, hogy ezzel a minden bizonnyal hazai népszerűsége csökkenésével járó lépéssel sikerülne megfékeznie az általa gerjesztett indulatokat.
Ám mint azt Makszim Trudoljubov, a Vedomosztyi szerkesztője megjegyzi, félő, hogy a kemény nyugati fenyegetések és Oroszország gazdasági és geopolitikai izolációja nem a kompromisszum és a kiegyezés felé tereli az orosz elnököt, hanem Nyugat-ellenes patrióta birodalmi imázsának további erősítésére készteti. Minél nagyobb arcvesztéssel járna a meghátrálás, annál valószínűtlenebb, hogy Putyin lemond a helyzet további élezéséről.