„Oroszország, segíts! Putyin, hiszen megígérted!” – ad hangot a kétségbeesett kelet-ukrajnai orosz felkelők képzelt segélykiáltásának Alekszandr Prohanov író az Izvesztyijában.

Az ukrán válság okait Prohanov abban látja, hogy a Nyugat le akarja rombolni azt a geopolitikai építményt, amelyen Putyin egy évtizede dolgozik, s amelynek nyomán nagyra nőtt a Gazprom birodalma, Oroszország pedig európai szereplő lett. Előzőleg tíz éven át vereségtudatban élt a lakosság, miután a hidegháborús ellenfél „a belső árulók” segítségével felülkerekedett, s a „változáspártiak” lerombolták a Szovjetuniót. Putyin azonban felemelte Oroszországot, és végül „a Krím napja is felragyogott”.

Prohanov szerint ma is ott van a nyugatbarát „ötödik hadoszlop” az orosz politikában, és igyekszik lefogni Putyin kezét. Pedig Oroszország elnöke sem érezhet másként, mint a sokmillió orosz, aki elborzadva látja a televízióban a luganszki vagy donyecki polgári áldozatokat. Csakhogy neki a nemzetközi viszonyokkal is számot kell vetnie. Ukrajnába bevonulni, bevetni a légierőt, a rakétatüzérséget a felkelők ellen nem szabad, mert az háborút jelent. Bevonulnának a NATO-csapatok és elképzelhetetlen vérontás lenne az eredmény. De katasztrófával fenyeget Prohanov szerint az is, ha Oroszország tűri, hogy „a kijevi junta” vérbe fojtsa a felkelést. Akkor ugyanis a NATO hamarosan hipermodern fegyverekkel látná el az ukrán haderőt, és hatalmas, ellenséges szomszéd keletkezne a nyugati határon. Közben az orosz nép lelkén ismét úrrá lenne a vereségtudat, a csüggedés, vagyis ellehetetlenülne a megújulás, a felemelkedés.

Az elnök a két lehetetlen megoldás egyikét sem választhatja. Prohanov szerint van azonban egy harmadik megoldás Újoroszország megmentésére. (Így, Novorosszíjának hívták a Fekete-tengertől északra húzódó térséget, amelyet Oroszország a tizennyolcadik században foglalt el az oszmán birodalomtól, s amelyet a bolsevik hatalom aztán Ukrajnához csatolt. Csaknem száz év múltán a kelet-ukrajnai felkelők így nevezték el a Luganszki Népköztársaságból és a Donyecki Népköztársaságból alakított szövetségi államukat.)

Ukrajnába már most is érkeznek önkéntesek Oroszország minden részéből. „Nem pénzért, hanem a nagy orosz eszméért.” Érkezik hadfelszerelés is teherautókon. Prohanov nem mondja ki, hogy ezt a segítséget az államnak kell összehangolnia és fokoznia, jóllehet a hadfelszerelés aligha származhat máshonnan, mint állami raktárakból. Ellenkezőleg, úgy fogalmaz, hogy az orosz polgári lakosság a maga nevében mozdul meg, nem azonos az állammal, s így siet a Donyeck-medence segítségére. Kozákszervezetek, veterán deszantosok, csecsenek érkeznek, hogy harcoljanak Újoroszországért – „mint véreink meghaltak érte! / Meghal, ha kell, minden vitéze” – idézi Lermontov Borogyino című versének sorait Prohanov, majd így zárja írását: „A hazáért! Istennel! Ámen.”