„A demokráciának a 20. század második felében kialakult amerikai változata, a szólásszabadság, az intézményi súlyok és ellensúlyok, és a többpártrendszer által jellemzett liberális demokrácia egyre kevésbé megfelelő és vonzó. Nem nehéz az elégedetlenség jeleit meglátni: a hétköznapi polgárok világszerte rájönnek, hogy csak délibáb az elképzelés, miszerint a liberális demokrácia jólétet, biztonságot és egzisztenciális megnyugvást biztosíthat” – olvassuk Thomas Meaney történész és Yascha Mounk politológus terjedelmes, a demokrácia állapotát tárgyaló fél tucat könyv kapcsán írt esszéjét a Nationben, a baloldal vezető hetilapjában.

A szerzők a demokrácia válságának több okát is azonosítják. Elsőként a haladó elit felelősségét róják fel. A demokrácia felértékelte a hétköznapi emberek véleményét és szavát: a pártoknak a szavazatokért folytatott versenye demagóg ígéretversenyhez és populista politikához vezet. A haladó elit – élén a neoliberálisokkal – a politikai döntéshozás elszigetelésével, a közvetlen népakarat hatálya alól történő kivonásával igyekezett a szerinte szükséges, ám a nép által elutasított strukturális reformokat végrehajtani. A monetáris politika önállósítása, a piaci liberalizáció és a globális verseny a neoliberálisok szerint a rövidlátó nép kegyének kiszolgáltatott, és ezért nem eléggé hatékony nemzeti kormányok szuverenitását csökkentette. A kormányok hatalma hovatovább a hitelezők, és nem a nép kegyéből ered – véli Meaney és Mounk.

A demokráciából való kiábrándulás másik oka az, hogy a demokratikus politikai fordulat nem mindig jár a jólét növekedésével – állítják a szerzők. Hiába a többpártrendszer, az elmaradott és szegény régiókban továbbra is kliensi és hűbéri viszonyok uralkodnak. Ráadásul számos illiberális rezsim jelentős gazdasági és geopolitikai sikereket tudhat magáénak, ami gyengíti a demokratikus kormányok stratégiai szerepét.

„Lehetséges, hogy a nemzetállamoknak a globális tőke által összekötött világa egyszerűen már nem egyeztethető össze a demokráciával, annak ellenére, hogy létrejöttét a demokráciának köszönheti” – vonja meg a mérleget Meaney és Mounk, és hozzáteszik, hogy a liberális demokráciát minden bizonnyal valami sokkal borzalmasabb fogja felváltani.

„A nyugati polgárok a harmincas években Oroszországba utaztak, hogy megcsodálhassák Sztálin moszkvai metrómegállóit. Ma Kínába mennek, hogy utazhassanak a Pekinget Sanghajjal összekötő gyorsvasúton, és közben – miként az 1930-as években – azon tanakodnak, hogyan képesek a tekintélyelvű rezsimek szupergyors vasutat építeni egyik napról a másikra, miközben a nyugati demokráciáknak negyven évig tart egyáltalán eldönteni, hogy mit akarnak” – olvassuk Michael Ignatieff politológusnak a liberális demokrácia válságát elemző könyvekről írt átfogó recenzióját a New York Review of Books hasábjain.

Ignatieff kifejti, hogy a demokrácia győzelmével kapcsolatos fukuyamai tézis megdőlni látszik. A kommunizmus megbukott, de a kapitalista termelési elvek egy részét sikeresen felhasználó antidemokratikus államok – élükön Kínával – virágoznak. Az ideológia átalakult, ám az egyéni szabadság nem nőtt, a liberális elveket továbbra is következetesen elutasítják – jegyzi meg Ignatieff. Utal rá, hogy az antidemokratikus rezsimek szimbolikus harcot vívnak a szemükben a nyugati liberális individualizmust megtestesítő jelenségek, egyebek között a homoszexualitás ellen.

Ignatieffet elsősorban az foglalkoztatja, hogy milyen kiutat találhatnak a demokráciák a válságból. John Micklethwaitnek és Adrian Wooldridge-nak, az Economist szerkesztőinek Negyedik forradalom: globális verseny az állam újraszervezésért című könyve kapcsán kifejti, hogy a liberális demokrácia és a jóléti állam megreformálásának egyik lehetséges módja az állam szerepének drasztikus csökkentése. Ignatieff elismeri, hogy a jóléti állam, a túlburjánzó közszféra és az állam aktív gazdasági szerepvállalása a korrupció és a pazarlás melegágya. Csakhogy az újraelosztás csökkentése olyan megszorítások árán lehetséges, amelyek jelentősen visszavetik a középosztályok és a szegények fogyasztását, ami fokozódó munkanélküliséghez és további elszegényedéshez vezet.

Ha a demokratikus állam nem nyújt védelmet a lecsúszástól, akkor az emberek aligha állnak ki a demokratikus intézmények mellett – figyelmeztet Ignatieff. Ezért nincs más lehetőség, mint az állam újraelosztó szerepének növelése, ahogyan azt egyebek között Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász javasolja: a tehetősek adóját emelni kell. Ahogyan a harmincas években a New Deal bevezetésével történt, az állami szerepvállalás és az újraelosztás erősítése helyreállíthatja a demokrácia megbecsülését – véli Ignatieff.