„A kormányzat elszámoltathatóbb lett, de tehetetlenebb is” – írja David Frum a liberálisoknak konzervatív, a konzervatívoknak liberális Atlantic Magazine-ban.
Parick Moynihan, a néhai prominens republikánus szenátor és hajdani ENSZ-nagykövet a nyolcvanas években sóhajtozva emlékezett a régi szép időkre, amikor Jimmy Walker egykori New York-i polgármester az ötlet megszületésétől számított négy év alatt megépíttette a hatalmas Washington-hidat. A Moynihanről elnevezendő pályaudvarnak ellenben éppen hat éve készen kellene állnia, de még csak látni sem lehet az építkezés végét. Nem mintha a legendás Jimmy Walker, aki a nagy válság éveiben állt a város élén, minden szempontból makulátlan férfiú lett volna. Éppenséggel egy olyan korrupciós botrányba bukott bele, amelynek egyik résztvevőjét megfojtották. „Viszont építtetett egyet-mást. A mai, becsületesebb vezetés erre képtelen.”
Régen az a mondás járta, hogy „a városháza ellen hiába harcol az ember”. Ma viszont bármit határoz a városháza, azonnal bírósághoz fordul valaki. Ha nem akad olyan állami vagy szövetségi jogszabály, amit megsértett volna, akkor valamilyen diszkriminációra biztosan lehet hivatkozni. Ha arra sem, akkor ott az állam vagy a szövetség alkotmánya, s abban van elég „szó és ígéret”, amelynek sérelmét bizton ki lehet mutatni. Az átláthatóság és az elszámoltathatóság nemes jelszavával különféle ellenőrző testületek jöttek létre, és a bíróságokhoz is egyre újabb jogcímeken lehet fordulni. „A hatalom így lassanként személytelen intézményekhez tolódik át az olyan választott vezetőktől, akiket a lakosság leválthat, ha csalódik bennük.” Ennek eredményeképp a döntéshozók egyre tehetetlenebbek, mire aztán még nagyobb átláthatóság és perelhetőség lesz a válasz, aminek az eredménye viszont még nagyobb tehetetlenség.
Amikor Tip O’Neill, a képviselőház elnöke 1987-ben nyugdíjba vonult, 35 évi szolgálatának tapasztalatát abban foglalta össze, hogy „az emberek jobbak, az eredmény rosszabb”. (Régen mindennapos volt például, hogy a honatyák ittasan jelentek meg az ülésteremben, miként az is, hogy molesztálták az irodista lányokat.) Frum szerint ez az egész államról is elmondható: a nagyobb átláthatóság és a nagyobb részvétel jó dolog, csak éppen rosszabbul működik a rendszer. Példákat is sorol. Azelőtt a Fehér Házban az elnök és munkatársai bizalmas beszélgetéseket folytattak, és ebben senki sem látott kivetni valót. Mára a jogvédők elérték, hogy a Fehér Házba belépő személyek kiléte nyilvános legyen. Ettől persze nem csökkent a lobbizás Washingtonban. A közeli kávézók forgalma viszont fellendült. Ott már szabad bizalmasan beszélgetni valakivel anélkül, hogy az illető neve felkerüljön egy nyilvános listára. Egy másik példa a törvényhozás működésének változásait illusztrálja. Kennedy elnök meggyilkolása után utóda, Lyndon Johnson azonnal el akarta fogadtatni a néhai elnök adócsökkentési tervét. Ehhez meg kellett nyernie Harry Byrdöt, a szenátus pénzügyi bizottságának elnökét. Az utóbbi megkövetelte, hogy csökkentsék a költségvetés főösszegét, s amikor ez megtörtént, a szenátus megszavazta a törvényt. Ma nincs olyan ember, aki ezt egymaga el tudná intézni.
A demokraták 1974-ben megreformálták a törvényhozás működését, mert a régi rendszer a déli konzervatívokat juttatta a bizottságok élére. Azóta minden sokkal demokratikusabb, viszont képtelenség időben elfogadtatni a költségvetést. Közben az állam egyre terebélyesebb, ma már a központi költségvetés a bruttó hazai termék több mint negyven százalékát osztja el újra, ami közelít az európai arányokhoz, s akkor még nem számoltuk a szintén újraelosztással egyenértékű adókedvezményeket. Ráadásul a nagyobb szövetségi költségvetés még csak nem is hozza azokat az eredményeket, amiket vártak tőle. Például az egészségügyi közkiadások egy főre számítva hatvan százalékkal magasabbak mint Európában, viszont mind a betegek elégedettsége, mind például a várható élettartam elmarad az európaitól. Ami az egészségügyre igaz, az Frum szerint a többi helyi és szövetségi közszolgáltatásra is áll: a színvonal alacsony, legalább is a magas költségekhez képest. „Körülbelül úgy működik minden, mint a Moynihan-pályaudvar esetében.”
Az elmúlt fél évszázad során Amerika egyre tovább reformálta az államot, hogy nagyobb legyen az átláthatóság és az állampolgári részvétel. Felülvizsgálatból és fellebbezésből csakugyan több lett, eredményből viszont kevesebb.