„Az elmúlt húsz év során a szocialisták mindig élesen elítélték azokat, akik a leggyöngébbek megbélyegzéséből akartak politikai tőkét kovácsolni” – írja a baloldali Médiapart webmagazinban az egyik alapító, Laurent Mauduit, és nyomban populistának is minősíti a szocialista munkaügyi miniszter eljárását.

François Rebsamen ugyanis kiadta az utasítást a munkaügyi kirendeltségeknek, hogy ellenőrizzék szigorúbban, csakugyan jogosultak-e az ellátottak a munkanélküli segélyre. Az intézkedés hátterében az áll, hogy a munkanélküli kassza nem képes fedezni a tíz százaléknyi munkanélküli ellátásának költségét. A költségvetés a munkanélküliség csökkenésével számolt, ami nem vált valóra. Ráadásul ezzel párhuzamosan az is kiderült, hogy az Európai Unióban előírt 3 százalékos költségvetési hiány csak akkor lesz tartható, ha jelentősen csökkentik az állami kiadásokat. A miniszter mindezt nem magyarázta el, de kétségtelen, hogy a munkaügyre fordítható források emelésére nem lenne esélye. Ezért úgy fogalmazott, hogy a munkanélküli segélyre jelentkezőknek igazolniuk kell, hogy munkát keresnek, s azzal érvelt, hogy 350 ezer álláshely betöltetlen.

Mauduit sem elemzi a pénzügyi helyzetet, azt sem jegyzi meg, hogy nyilván nem pontosan olyan állásokra keresnek jelentkezőt százezerszám, amilyeneket a munkanélküliek be tudnának tölteni. Csupán arra szorítkozik, hogy szembesítse a szocialistákat korábbi önmagukkal, amikor még élesen elítélték a konzervatív kormányok hasonló lépéseit és érveit. Ráadásul azzal vádolja őket, hogy „sorozatban halmozzák el ajándékokkal” a munkaadókat. Szerinte a tőkéseket segíti az egyre tovább szigorított megszorító csomag is, de azért felsorol olyan jelenségeket is, amelyek kétségtelenül jól jönnek a vállalkozóknak. Például a kormány nem engedi emelni a bérminimumot, befagyasztja a közalkalmazottak bérét, tovább farigcsálja a munkahelyeken kötelező szociális szolgáltatásokat, szélesebb körben engedélyezi a vasárnapi foglalkoztatást, továbbá a lakbérplafon fellazítását tervezi. „A munkanélküliekre azonban eddig vadászati tilalom volt”, most viszont fokozottan ellenőrizni fogják, nem csalnak-e. 

A munkanélkülieket elsősorban a szélsőjobboldal szokta lusta népségnek beállítani. Mauduit a szélsőjobboldali konkurenciának tett engedményt lát abban, hogy az elmúlt évtizedekben a konzervatív kormányok újra és újra elővették ezt a kártyát. 1995-ben Alain Juppé miniszterelnök három parlamenti képviselőből álló bizottságot bízott meg annak vizsgálatával, miképp lehet kiszűrni a csalókat a munkaügyi juttatások, köztük a munkanélküli segély ellátottjai közül. A szocialista Martine Aubry volt munkaügyi miniszter „döbbenten” kérdezte: „Hogy szabad ujjal mutogatni a legsérülékenyebbekre?” Tíz évvel később Raffarin kormányfő lehetővé tette, hogy a munkaügyi központok egyeztethessék adataikat az adóügyi nyilvántartással és ellenőrizhessék, nem jut-e valaki munkajövedelemhez valahol, miközben máshol munkanélküli segélyt kap. A szocialista párt közleményben tiltakozott, mondván, hogy a munkanélküliek zaklatásával a kormány gazdaságpolitikájának kudarcát akarja palástolni. 2008-ban Sarkozy elnök kezdeményezésére előírták, hogy aki két megfelelő állásajánlatot visszautasít, ne kaphasson munkanélküli segélyt. A szocialista párt elsőként tiltakozott felháborodottan. A 2012-es választások előtt a jobboldal egyre gyakrabban vetette fel, hogy Franciaország az „ellátottak államává” kezd válni, és Sarkozy elnök egyesen azt ígérte, hogy győzelme esetén népszavazást ír ki a munkanélküli segélyről. Erre mondta ellenfele, François Hollande, a mai elnök, hogy „nem a munkanélküliek, hanem a munkanélküliség az ellenfél”. Ennek két és fél éve. Más kérdés, hogy a kormány nyilván azokat tekinti populistának, akik nyakló nélkül osztanák a közpénzt. Habár tény, hogy mai vezetői néhány éve még a másik oldalon álltak, és még vissza is kerülhetnek oda. A következő elnökválasztásig két év van hátra.