„A populizmus és a plebiszcitárius demokrácia a demokrácia lényegét veszélyezteti: a szabad vita, illetve a tőle elkülönülő törvényhozás és végrehajtás kényes egyensúlyát” – így foglalja össze Nadia Urbinati mondanivalóját a Micromega szerkesztősége.

Urbinati a Columbia Egyetemen tanít politikai tudományt, és az idén adta közre Az eltorzított demokrácia című könyvét, amelynek főbb téziseit összegzi most az olasz társadalomelméleti folyóiratban. Ezek a populizmus és a plebiszcitárizmus. A „plebiszcitárius” kifejezés arra utal, hogy a népakarat közvetlenül, népszavazás (plebiscitum) útján nyilvánítható ki. Urbinati (minden bizonnyal Jeffrey Edward Greentől kölcsönzött) tipológiájában a plebiszcitárius demokrácia olyan vezérelvű berendezkedést jelöl, amely a népakaratra hivatkozva kormányoz, ám a népakaratot maga igyekszik alakítani. Szemben a népakarattól közvetlenebbül befolyásolt populista változattal, a modern plebiszcitárius demokráciában a vezér által reprezentált politikai elit nem követi, hanem inkább formálja a közakaratot a modern média és az internet segítségével. A populista vezető valóban mozgósítja övéit, és állami aktusokkal kedvezni igyekszik saját táborának, az ellenvéleményeket pedig károsnak tekinti. A plebiszcitárius vezér ezzel szemben médiasztárként viselkedik, és a választók személyes vonzalmára és szimpátiájára épít. Passzív közönségnek tekinti a népet, amely csak a négyévenkénti választásokkor mond ítéletet a kormány teljesítményéről. Mivel a plebiszcitárius vezér személyes vonzerejének köszönheti népszerűségét, még saját pártja sem nagyon korlátozhatja.

A populizmust példázandó, Urbinati dél-amerikai esetekre utal, a plebiszcitárius vezér példájaként Tony Blair volt brit miniszterelnököt és Renzi jelenlegi olasz kormányfőt említi. Berlusconi volt olasz miniszterelnökről azt gondolja, hogy mindkét típusból megtestesít valamennyit.

A populista és a plebiszcitárius modell egyaránt alárendeli az államot a népakaratnak, és így felborítja a két tényező kényes egyensúlyát. Csakhogy Urbinati mindenesetre egy harmadik torzulással kezdi az elemzést, az „apolitikus” demokráciával. Ez esetben az egyensúly úgy borul fel, hogy valódi viták nem folynak, és az állam a lakosság közönyétől kísérve intézi az ügyeket. A szerző szerint végső soron mindhárom torzulás abból a meggyőződésből fakad, hogy a két tényező egyensúlya esetén nem születnek elég jó döntések, mivel túl nagy a nem hozzáértők súlya. Ezzel szemben Urbinati Norberto Bobbiót, a tíz éve elhunyt olasz politikai filozófust idézi, aki szerint a döntések ideiglenessége tesz bennünket szabaddá. Az az élmény, hogy a demokratikus politikában nincs végleges győzelem.

Az említett három torzulást Urbinati nem a demokrácia alternatíváinak tartja, hanem a demokrácián belüli, igaz, a két tényező valamelyikét végletesen túlzásba vivő változatoknak. Elismeri, hogy a gazdaság és az infrastruktúra globális jellege miatt a mai demokráciák válságban vannak, ugyanakkor nem hisz abban, hogy nemzetközi társadalmi közösség híján létezhetne nemzetek feletti demokrácia. Nem kívánja és nem is tartja kivihetőnek azoknak a  technikai újdonságoknak a korlátozását sem, amelyek a három demokratikus torzulás megvalósulását elősegítették. Számos jelenkori politikai gondolkodó elméletét elemzi, de igazán egyedülállónak Ernesto Laclaut, a baloldali populizmus argentin teoretikusát tartja. Ő ugyanis valóságos társadalmi folyamatot ír le, amikor azzal érvel a populista vezető mellett, hogy az egyszerű nép a vezetőtől kap oltalmat az oligarchákkal szemben. Magyarázatnak ez elfogadható, de mint ideológiát Urbinati veszedelmesnek tartja, mert az egységes népakarat tételezése önmagában is a véleménynyilvánítás és a szervezkedés szabadságának tagadását előlegezi meg. Ezért gondolja Urbinati, hogy a populizmus a demokrácia határterülete, amelyen túl már diktatúra van. Ebből a szempontból a filozófus nem lát különbséget baloldali és jobboldali populizmusok között: ha átveszik a hatalmat, szerinte ugyanazt fogják tenni: egypólusúvá változtatják a parlamenti pártdemokráciát.

Megoldással Urbinati nem szolgál, de úgy gondolja, hogy nem szabad kizárólag a piacra hagyni a polgárok szabad szerveződésének és véleménynyilvánításának anyagi fedezetét, hanem erre a demokratikus államnak kell áldoznia, különben idővel csökken a választások jelentősége és a döntések egyre inkább kinevezett testületek kezébe kerülnek.