„Picassónak félig igaza volt, amikor haszontalan dolognak nevezte korának kezdetleges  számítógépeit, mondván, hogy kérdezni nem tudnak. A kíváncsi ember nélkül a komputer valóban mit sem ér” – írja a Salonban Ian Leslie, akinek a nyáron jelent meg könyve a kíváncsiságról.

Amit Singhal, a Google keresőmotor fejlesztéséért és üzemeltetéséért felelős vezető maga is megállapította, hogy „minél pontosabban működik a keresőmotor, annál lustábbak lesznek a kérdések” – már kérdést sem kell beírni, elég egy-egy kulcsszó. Sőt, a Google egyenesen azt tekinti céljának, hogy minden akadályt eltávolítson a felhasználók, illetve a keresett információ közötti térben. Egy szép napon, írja Leslie, el is tűnik egészen a kérdés és a válasz közötti távolság. Márpedig pontosan ebben a távolságban, ebben a hézagban lakozik a kíváncsiság. Eltüntetése tehát veszedelmes távlatokat nyit meg.

Az internet a mindentudás csalóka érzését keltheti bennünk, ám a kíváncsiság éppen abból az érzésből táplálkozik, hogy nem tudunk valamit. Ez az érzés pedig akkor támad fel valószínűleg, ha sokat tudunk. George Loewenstein pszichológus ezt azzal a példával szemléltette, hogy ha valaki három amerikai állam fővárosát tudja az ötvenből, úgy érezheti, hogy tud valamit. Ha viszont negyvenhetet ismer, az lesz az érzése, hogy valamit nem tud (a maradék hármat). Az új tudáshoz némi erőfeszítésre van szükség, és a kíváncsi, a tudásának korlátait átérző ember hajlamosabb ezt az erőfeszítést megtenni.

Egyébként az erőfeszítéssel megszerzett tudásnak abból a szempontból is jelentősége van, hogy az lesz maradandó. Robert Bjork Los Angeles-i pszichológus „szükséges nehézségnek” nevezi az akadályt, amit le kell küzdeni ahhoz, hogy a megszerzett tudás tartósan rögzüljön. Ez elmarad, ha azonnal megkapjuk a választ. Ilyenkor „az alaptáborban” maradunk. Az igazán termékeny kérdés egy sor további kérdés láncolatát nyitja meg. A válaszok keresése közben az ember sokféle lehetőséget vizsgál meg, és közben új területeket fedez fel, amelyek gazdagítják, elmélyítik a gondolkodását. James Clerk Maxwell fizikus már a tizenkilencedik században tudta, hogy „minden tudományos előrelépés kulcsa a tudatosított nemtudás”. Ma Stuart Firenstein neuropszichológus a Columbia Egyetemen „nemtudás” kurzust tart, mondván, hogy a tudomány „több nemtudást állít elő, mint amennyi tudást”.

Ahhoz azonban, hogy olyan kérdéseket tudjunk feltenni, amelyekre nincs kész válasz, sok tudásra van szükség, mégpedig nem az interneten, hanem a fejünkben. Ezért tévedés azt képzelni, hogy fölösleges mindenféle tényekkel teletömni a fejünket, s elég, ha tudjuk, hol keressük, amire kíváncsiak vagyunk. Bizonyos dolgok tudása nélkül ugyanis egyszerűen nem leszünk kíváncsiak. „Ha a memóriánkat kiszervezzük az internetre, egyenes úton indulunk el a butaság felé” – írja Leslie. Aligha leszünk képesek értelmes kérdést feltenni Nixon amerikai elnök korszakáról, ha csak most értesültünk a Google-on arról, ki is volt Richard Nixon. A kreatív gondolkodáshoz nélkülözhetetlen egy bizonyos tudásmennyiség, és Leslie ezzel magyarázza, hogy újabban a tudósok mind magasabb életkorban alkotnak igazán maradandót. Az egymást követő nemzedékek által felhalmozott egyre nagyobb tudásmennyiség elsajátításához egyre több időre van szükség, és a valóban új kérdéseket csak az eddigi tudás ismeretében lehet feltenni.

Leslie nem az internet és a Google ellen beszél, hanem azt akarja, hogy értelmesebben használjuk az új technikát. Valahogy úgy, hogy tudatosan neveljük a fiatalokat a kíváncsiságra és arra, hogy ne riadjanak vissza a tudás megszerzésével járó fáradalmaktól. Ha ez sikerül, akkor minden a helyére kerül: az ember kérdez, a gép válaszol.