„A külföldi állampolgárságú zsidók deportálása a népirtás tervének első lépése volt, a nácik terve a francia állampolgárokra is kiterjedt” – olvassuk a Le Monde-ban Jacques Sémelin történész szavait.
Eric Zemmour esszéista ötszáz oldalas sikerkönyvében a Vichy-rezsim mentegetése alig hét oldalt tesz ki, és nem állítható, hogy emiatt kapkodják el az olvasók. A szerző nosztalgiával tekint vissza a huszadik század közepére, amikor még érintetlenek voltak a hagyományos társadalmi szokások, a férfiak irányító szerepe, a vezetők iránti tisztelet, és úgy látja, hogy a mai Franciaország már eladta magát a külföldnek, valamint a mindenféle nemzeti és nemi kisebbségeknek. Nicholas Truong, a Le Monde vitarovatának vezetője az egész művet reakciós nosztalgiázásban találja vétkesnek, de külön is elítéli azokat az oldalakat, amelyek a Vichy-rezsimet a zsidók megmentőjének állítják be, és Zemmourt a hetvenes évek botrányhőséhez, a gázkamrák létét kétségbe vonó Robert Faurissonhoz hasonlítja.
A Huffington Post francia kiadása azt foglalja össze, hogy a botrány a kormány vezetőit is megszólalásra késztette. Manuel Valls miniszterelnök például úgy fogalmazott, hogy „ha ma nyilvános vitában normálisnak számíthat, ha valaki zsidók megmentőjének tekinti a Vichy-rendszert, akkor nem akármilyen küzdelmet kell megvívnunk.”
Zemmour egészen pontosan azt írja a holokauszttal kapcsolatban, hogy a Vichy-rendszer két vezetője, Pétain és Laval „a németek követeléseire reagálva külföldi zsidókat áldozott fel, hogy megmenthesse a francia zsidókat”. André Kaspi történész egyoldalúnak tartja ezt a beállítást. Tény, hogy 1942-ig csak külföldi állampolgárságú zsidókat deportáltak, de 1942-től már franciákat is. És a Vichy-rezsim ugyan miért írta össze a zsidóságot, ha a megmentése lett volna a célja? A lakosság csakugyan sok zsidót mentett meg, de Pétain rendszere a másik oldalon állt. (Franciaországban a háború idején 340 ezer körül lehetett a zsidó lakosok száma, s közülük 150 ezer külföldi volt. Mintegy 75 ezer zsidót deportáltak náci táborokba, köztük körülbelül 25 ezer franciát.)
Laurent Joly, a második világháborús antiszemitizmus kutatója arra emlékeztet, hogy a Vichy-kormány ülésén Pétain marsall maga is politikai okokkal magyarázta, miért a külföldi zsidókat ajánlották fel a náciknak: „A közvélemény ezt elfogadja majd. A történész azt is megemlíti, hogy a Vichy-rendszer 1943-ban nem volt hajlandó rendőrségét bevetni egy úgynevezett razziában – így nevezték a zsidók tömeges összefogdosását és átmeneti táborokba zsúfolását. Ekkor a nácik le is mondtak e nagyszabású műveletről. Egy évvel korábban viszont a rendőrség zokszó nélkül végrehajtotta a nevezetes „kerékpárstadion-razziát”, amelyben 17 ezer embert gyűjtöttek össze több táborban, köztük a párizsi téli kerékpárstadionban is, majd deportáltak Auschwitzba. Vagyis ha Pétain emberei nemet mondanak, 1942-ben sem lehetett volna végrehajtani a razziát.
Jacques Sémelin a Le Monde-ban megállapítja, hogy a külföldi zsidók kétharmada, a franciáknak pedig kilenctizede életben maradt, de ezt nem tartaná helyesnek a Vichy-rezsim javára írni, hiszen ez a rezsim fosztotta meg jogaitól a zsidóságot, majd hajtotta végre az elhurcoltak összegyűjtését. Annál jelentősebb volt az a segítség, amit a francia társadalom nyújtott az üldözötteknek. Igaz, az antiszemitizmusnak volt hagyománya, de papok és egyszerű franciák tömegei segítettek a zsidóknak elrejtőzni. A külföldiek közül azért is többen estek az üldözés áldozatául, mert ők nehezebben tudtak elvegyülni a tömegben.