„A liberálisoknál már megszoktuk, hogy a legegyszerűbb a gazdagok elleni szólamokkal felszítani a szavazók indulatait, ami Hillary Clintontól annál különösebb, mivel épp most vett fel Las Vegasban, a Nevadai Egyetemen 225 ezer dollárt egyetlen előadásért” – olvassuk a Spectatorben Ross Kaminskytől.
Ráadásul Clinton, aki nem cáfolja, hogy 2018-ban indulni szeretne az elnökválasztáson, Las Vegasban a diákhitel-csapda mélységéről beszélt a diákoknak október közepén, s ezért meg is kapta a lapoktól, hogy nem megy a szomszédba némi képmutatásért. Kaminsky azonban erről az epizódról csak mellékesen emlékezik meg. Fő témája Hillary Clinton október végén Bostonban elhangzott figyelmeztetése: „El ne higgyék senkinek, hogy a nagyvállalatok és a vállalkozók teremtenek munkahelyeket.” Azért ez „még a demokratáktól is sok”, jegyzi meg a szerző. Igaz, 2012-es választási kampányában Obama elnök úgy fogalmazott, hogy „ha valakinek vállalkozása van, azt nem ő maga hozta létre, hanem valaki más”. Kaminsky szerint Obama itt arról tett tanúbizonyságot, hogy mit sem ért a gazdasághoz, és hogy megveti a vállalkozókat, akikkel nem is szokott találkozni, „kivéve azon eseteket, amikor pénzt kér tőlük a választási kampányához a kaliforniai Szilikon-völgyben”. Elisabeth Warren szenátor pedig azt hozta fel a vállalkozók ellen, hogy nem maguknak köszönhetik javaikat, hanem a közösségnek, amely utakat épített, s így aztán termékeik eljuthatnak a fogyasztókhoz. Clinton asszony szavai azonban ezeknél a vállalkozó-ellenes kijelentéseknél is erősebbek, fejtegeti Kaminsky. Ha ugyanis nem a vállalkozások teremtenek munkahelyeket, akkor vajon ki? Hát az állam, nyilván. Csakhogy a 2012-es hivatalos statisztika szerint a szövetségi és helyi állami alkalmazottak létszáma 22 millió volt, ami a 142 millió polgári munkavállaló tizenöt százalékát teszi ki, de ha a pedagógusokat, a tűzoltókat, a honvédelmi és a külügyi alkalmazottakat levonjuk és csak azokat az állami állásokat számoljuk, amelyeket az átlagos civil polgár betölthet, öt-hat százaléknál kötünk ki.
Azt az elképzelést pedig, hogy a magánvállalkozó a többieknek köszönheti profitját, Kaminsky szerint azért kell nagyon határozottan elvetni, mert ha elterjed, súlyos következményekkel fog járni a gazdaságra nézve. William Nordhaus, a Yale közgazdászprofesszora már tíz éve kimutatta, hogy az újításoknak köszönhető többlethaszonnak mindössze 2,2 százaléka jut a termelő vállalkozásokhoz, a többi, alacsonyabb árak és nagyobb termelékenység formájában a felhasználókhoz, a fogyasztókhoz kerül. Azóta az internetgazdaság kibontakozása nyomán ez az összefüggés még nyilvánvalóbb. A fogyasztó általában azért vásárol meg egy-egy terméket, mert nagyobb hasznot vár tőle, mint amekkora árat kifizet érte, magyarázza Kaminsky. „A vállalkozó azért gazdagodik meg, mert Ön és én megvásároljuk az olyan termékeket, amelyek javítják életminőségünket.”
Egyébként pedig a jól keresők nagyon is hozzájárulnak a közkiadásokhoz. A legjobban kereső tíz százalék fizeti a személyi jövedelemadó-bevétel 35 százalékát, a legalsó 40 százalék pedig az adóbevételek 11,5 százalékának megfelelő összeggel több juttatásban részesül, mint amennyi adót fizet. „Marx jót mosolyog rajtunk a pokolban.”
De a vállalkozók közképe nemcsak gazdasági ügy. A konzervatívok nagy eszmei küzdelmet vívnak a melegházasság, az abortusz és Obama egészségügyi reformja ellen, s ezeknél az ügyeknél egy szemernyivel sem kevésbé lényeges a vállalkozók megbecsülése, „mert akár felfogja Hillary Clinton, akár nem, amerikaiak tömegeinek ők adnak munkát”.