„A hivatalos értelmezés gyorsan változik. Ma a japán népet láttatja áldozatnak, nem a ’kényelmi nőket’” – írja Mindy Kotler a New York Timesban.

Természetesen senki sem vonja kétségbe, hogy a japán népet rettenetes szenvedések sújtották a második világháborúban, csakhogy nem ez a kérdés, hanem hogy a megszálló japán katonai hatóságok milyen kegyetlenségeket engedélyeztek, sőt szerveztek. De, mint Michael Fitzpatrick írja a New York Timesban, Japánban szisztematikusan felülvizsgálják a történelemkönyveket, és a korábbi önkritikus beállítás helyett derűsebb képet festenek bennük a háborús múltról.

E tekintetben a hivatalos japán álláspont nagy kilengéseket mutat. 1978-ban például egyáltalán nem számított borzalmas bűnnek, hogy a japán hadsereg és haditengerészet, ahová csak betette a lábát, nők tömegeit kényszerítette bordélyházakba. A háborús haditengerészet egykori hadnagya ugyanis ekkor megírta, hogyan találta ki ezt a rendszert, és hogyan vette át az egész japán haditengerészet és hadsereg. Nakaszone hadnagy 1942-ben Bali szigetén felügyelte egy repülőtér építését, és mivel a munkálatokat nagyban akadályozta a katonák kicsapongó, konfliktuskereső életmódja, létrehozott egy „kényelmi állomást”, kidolgozta a módját, hogy kerüljenek oda a szexrabszolgák, a katonáktól pedig pénzt szedett a „kényelemért”. Napiparancsban dicsérték meg, és egész Kelet-Ázsiára kiterjesztették a tábori bordélyok rendszerét.

A történet olyannyira nem adott okot szégyenkezésre, hogy Nakaszone 1982 és 1987 között miniszterelnök lehetett. A kilencvenes években aztán Kono miniszterhelyettes nyilatkozatban ismerte el a japán fegyveres erők bűneit és bocsánatot kért a megszállt országok népeitől. Erről a mai hivatalos álláspont azt tartja, hogy afféle magánjellegű megnyilvánulás volt, amely senkit nem kötelez semmire. Abe Sinzo miniszterelnök kormánya ugyanis a másfél évtizede tartó gazdasági stagnálás nyomán a korábbiaknál nagyobb jelentőséget tulajdonít a nemzeti büszkeség más forrásainak, például a lehető legtisztább múltnak, és ennek érdekében azt híreszteli, hogy a „kényelmi hölgyek” saját jószántukból szegődtek el szexrabszolgának a tábori bordélyházakba.

Októberben meg is bíztak ennek bizonyításával egy tekintélyes bizottságot, élén egy volt külügyminiszterrel, aki szintén a Nakaszone nevet viseli, nem is véletlenül, mivelhogy az egykori ifjú hadnagy fia. A bizottság feladata, hogy „konkrét intézkedéseket vegyen fontolóra annak érdekében, hogy a kényelmi hölgyek ügyében helyreálljon Japán becsülete”. A kormány már 2007-ben, Abe első miniszterelnöksége idején nyilatkozatban közölte, hogy „nincs tényszerű bizonyíték, amely alátámasztaná az állítást, hogy a kényelmi állomásokba toborzott nőket kényszerítették volna e tevékenységre”. 2012-ben, amikor Amerikában egy helyi koreai közösség emlékművet emelt a „kényelmi hölgyeknek”, Abe éppen ismét kormányra készült, és négy minisztertársával együtt csatlakozott egy tiltakozó nyílt levél aláíróihoz. A fizetett hirdetésként közzétett levél azt fejtegeti, hogy a hölgyek a korszakban bevett gyakorlatnak számító bárcás prostitúciót űzték. Idén júniusban a kormány hivatalosan felülvizsgálta az 1993-as Kono-nyilatkozatot, és megállapította, hogy az mindössze 16 egykori koreai prostituált állításán alapult, és  tartalmát tényszerű bizonyíték nem támasztja alá. Közben az Asahi Shimbun elismerte, hogy húsz évvel ezelőtt megtévesztette a lapot egy beteges hazudozó, akinek állításai alapján hosszú cikksorozatban írta le az újság, hogy egy koreai sziget lányait miként rabolták el japán katonák, s szállították a szárazföldi bordélyokba.

Legutóbb, októberben Abe utasította diplomatáit, hogy indítsanak kampányt, és győzzék meg a nemzetközi közvéleményt „a tényekről”. Japán emberjogi nagykövete fel is szólította a nők elleni erőszak ügyében eljáró ENSZ-jelentéstevőt, hogy vonja vissza tizennyolc évvel ezelőtti jelentését, amelyben a katonai bordélyokba hurcolt ázsiai lányok sorsát ismertette. Radhika Coomaraswamy persze nem volt hajlandó, mondván, hogy tanúvallomások tömegei támasztják alá, amit írt. Igaz viszont, hogy Japán kormánya legalább következetes: nem támogatja azt az ENSZ-kezdeményezést, hogy Srí Lankán vizsgálják ki a legutóbbi polgárháborúban elkövetett tömeges nemi erőszakhullám vádját.