„A világ vagy belenyugszik, hogy időnként terrortámadások érik, vagy potenciális ellenségnek tekinti a muszlim lakosságot, amíg csak az ellenkezője be nem bizonyosodik” – állítja fel a meghökkentő látleletet a Budapesten született George Friedman, a Stratfor intézet alapító vezetője.

Mindjárt felvetődik a kérdés, vajon ha a muszlimokat potenciális terroristának tekintjük, biztosak lehetünk-e benne, hogy ettől kevesebb lesz a terrormerénylet, nem pedig éppen több. Nos, ha nagyon következetesek lennénk, akkor talán igen. Friedman felveti ugyanis azt az elvi lehetőséget, bár nem javasolja, hogy Európa szabaduljon meg tőlük, ami sokmilliós létszámukat tekintve nem látszik egykönnyen megvalósíthatónak. De haladjunk sorjában.

Friedman azzal kezdi, hogy a kereszténység és az iszlám konfliktusának sok száz éve alatt mindkét fél megpróbálta már leigázni a másikat valamikor, de szövetségesei és kereskedelmi partnerei is voltak egymásnak. Ma azonban Európa nem nevezhető egyszerűen kereszténynek. A kereszténységet részben kiszorította a szekularizmus, a világi állam doktrínája, amely a vallást a magánélet terepére száműzte. Ennek számos vonzó következménye van, például, hogy értelmetlenné tette a keresztény felekezetek háborúskodását. De számos bajnak is forrása. Például, ha terrorcselekmény történik, csakis az egyes elkövetők felelősek, a mögöttük álló nemzetek, vallások sosem. Erkölcsi értelemben kifogástalan gondolat, „gyakorlati téren azonban képtelenné teszi a közösséget arra, hogy megvédje magát”. Íme, Friedman szerint a szekularizmus nagy ellentmondása: a véletlenszerű terrortámadások ellen védekezni lehetetlen, viszont a kollektív felelősség kimondása megengedhetetlen. Persze hogy a muszlimok többségének semmi köze a terrorcselekményekhez. De az elkövetők mind muszlimok és az iszlámra hivatkoznak.

Egy kis kitérővel Friedman itt rávilágít Európa „nagy titkára”: az európaiak nem akarják befogadni az észak-afrikai és a török muszlimokat, és ezt álcázzák a multikulturalizmus liberális eszméjével, amely persze gettósodást eredményez. Igaz, a bevándorló tömegek gyakran kezdik gettókban. A második generáció viszont beolvad a domináns kultúrába. Nem úgy az európai muszlimok milliói, ámbár Friedman nem bizonyítja, hogy ezt a multikulturalizmus idézte elő, s nem csak utólag szentesítette.

Akárhogy is, a muszlimok vagy nem tudják, vagy nem akarják kiközösíteni a szélsőségeseket. A francia rendőr nem tudja messziről megkülönböztetni a békést a békétlentől, s a beilleszkedés reménytelen, mert az európai nemzetek (az amerikaitól eltérően) közös történelemre, nyelvre, etnikai háttérre „és bizony a kereszténységre is” épülnek. Ebből Friedman szerint nemigen jöhet ki más, mint a még további gettósodás vagy egyenesen a kitoloncolás. „Ez a mai európai érzékenységnek visszataszító, de az európai történelemtől nem lenne idegen.” Ha egyszer nem tudja megkülönböztetni a radikális muszlimokat a többitől, akkor „Európának ez lesz az útja”.

Ez tehát Friedman hosszú távú prognózisa. Rövidebb távra éppen ellenkezőleg, azt jósolja, hogy ha majd elcsitulnak a Charlie Hebdo-ügy hullámai, az európaiak a titkosszolgálatok és a rendőrség ellen fordulnak, amiért azok egyre több személyes adatot gyűjtenek. „Megoldhatatlan helyzetbe kerülünk.” Döntéseket azonban ilyen helyzetben is hozni kell, és csak rossz döntések között lehet választani. Ilyenkor pedig az szokott történni, hogy akik nem vállalják a választás felelősségét, sokkal erkölcsösebbnek látják magukat a döntéshozóknál.