„Mérget adtak Görögországnak gyógyszer gyanánt” – mondta a CNBC televízió műsorában Joseph Stiglitz, a veterán baloldali Nobel-díjas közgazdász, aki még a görög választás előtt a Financial Times hasábjain tizennyolc professzortársával együtt azt sürgette, hogy engedjék Görögországot „tiszta lappal indulni”, mert Európa így járhat a legjobban.

Stiglitz úgy fogalmazott, hogy Görögország hibákat követett el, de nem akkorákat, mint Európa. A görögökre erőltetett politika egyszerűen csődöt mondott.

A New York Timesban egy másik közgazdasági Nobel-emlékdíjas, Paul Krugman részletesen kifejti, miért. A trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Valutaalap) ábrándokat kergetett. A hitelezők képviselői 2010-ben, amikor a több százmilliárd eurós hitel folyósításáról döntöttek, cserében reformokat és szigorú költségvetési kiigazítást követeltek. Úgy gondolták, hogy a görög válság már elérte mélypontját, és a kiigazítás nyomán, ha kis késéssel is, de elindul felfelé a gazdaság. A munkanélküliség 9 százalékról akár 15-re is felszökhet, de utána az elbocsátottak hamar új munkahelyet találnak a piaci szektorban, mert a vállalkozók a kiigazítás láttán bizakodni kezdenek a jövőben. Ehelyett a bruttó hazai termék tovább zuhant, a munkanélküliség pedig meghaladta a huszonhat százalékot (az ifjúság körében a hatvan százalékot is elérte). 2012-ben a Valutaalap kutatni kezdte, vajon infláció és a nemzeti valuta leértékelése nélkül valaha sikerre vezettek-e a hasonló receptek, és egyetlen példát sem talált rá a történelemben. Az államadósság növekedése lassult, de mivel a gazdaság visszaesett, az adósságráta (az adósság és a GDP hányadosa) csaknem másfélszeresére nőtt (és elérte a kezelhetetlennek látszó 177 százalékot).

Ezek után Krugman nem látja túl radikálisnak, sőt inkább kevésnek találja, hogy az új görög kormány enyhíteni kívánja az adósságterhet és a megszorítást. Ez csökkenti ugyan „a gazdasági fájdalmat”, de erőteljes növekedést nem fog eredményezni. Igen ám, de mi fog? Krugman maga is bevallja, hogy a görög kormány ezen túl nemigen tehet semmit (és még ez sem csak tőle függ). Hacsak el nem hagyja az euróövezetet (akkor ugyanis inflációval és leértékeléssel próbálhatná csökkenteni a költségvetés terheit, illetve ösztönözni a kivitelt, és vele a termelést). Csakhogy a görög nép „erre ma nem áll készen”. Végül is Krugmannek nincs más javaslata, mint hogy Európa adjon esélyt Ciprasz miniszterelnöknek, holott három sorral feljebb maga írta le, hogy ez nem lesz elég.

Stiglitz nem tartja lehetetlennek, hogy Görögország végül kiszakad az euróövezetből, de jobbnak tartaná, ha Németország lépne ki. Akkor a feltámasztott márka azonnal megerősödne, a német export ezzel mindjárt kevesebb konkurenciát jelentene Dél-Európában, s a németek rájönnének, hogy jobb lett volna többet áldozni az euró-társak megmentésére. Az euróval ugyanis elsősorban az erős német gazdaság járt jól, és csak kevés kompenzációt volt hajlandó fizetni ezért. „Az eurótól azt remélték, hogy majd együtt fognak növekedni. De ehhez mindkét félre szükség lenne.” Kérdés persze, hogy nem lenne-e még Németországnak is túl nagy teher, ha Görögország után Spanyolországot, aztán pedig Portugáliát és Olaszországot is ki kellene mentenie. Továbbá mit szólnának a többi tagállamok, ha a görög csomaghoz hasonlóan az újabb mentőakciókban is bruttó hazai termékük arányában kellene részt venniük?