„Az újkori történelem során a nácik próbálták először politikai erővé formálni az iszlámot” – idézi David Motadel cambridge-i történészt a Wall Street Journal hasábjain Dominic Green, aki könyveiben maga is kutatja a közel-keleti gyilkos szélsőségek, illetve az antiszemitizmus gyökereit.

Green első történelmi tárgyú könyve a híres Lopez doktorról, I. Erzsébet királynő orvosáról szól, akit antiszemita hangulatkeltés közepette halálra ítéltek és felnégyeltek Londonban, és akiről Shakespeare az általánosan elfogadott elmélet szerint Shylock, a velencei kalmár alakját mintázta. Legutóbbi művében Green a tizenkilencedik századi Nílus-menti küzdelmeket elemzi. Ezúttal azonban két hivatásos történész munkáját ismerteti cikkében.

David Motadel könyve újabb adalékokkal gazdagítja a huszadik századi iszlamizmus és a náci birodalom kapcsolatának történetét. Bár a muszlimok a szövetségesek oldalán is tömegével harcoltak, Motadel úgy véli, hogy a fanatikus iszlamisták mégiscsak a nácikban leltek lelki társra. Zaki Alit, a két világháború közti iszlamista szerzőt idézi, aki 1937-ben megjelent könyvében az iszlám bizodalom fejét, a kalifát „az igazhitűek Führerének” nevezte. Mint a náci propaganda-minisztérium iratait ismertetve megállapítja, a nácik gondosan ügyeltek arra, hogy a Balkánon és a Közel-Keleten a maguk oldalára állítsák a muszlim népességet, például óvtak az „antiszemitizmus” kifejezés használatától, nehogy az arabok magukra vegyék, s helyette a „zsidóellenesség” szót javallották. Minden rasszizmusa ellenére Hitler a muszlimokat, akármennyire nem tartoztak is „az északi fajhoz”, óvakodott alsóbbrendűnek minősíteni és üldözni. Az igyekezet nem is maradt viszonzás nélkül, hiszen például a jeruzsálemi főmufti muszlim harcosokat toborzott az SS-be. Motadel nem mulasztja el megemlíteni, hogy Jasszer Arafat későbbi palesztin vezető ennek a muftinak volt unokatestvére. A náci-iszlamista együttműködés német résztvevői a háború után szerepet játszottak a modern szaúdi királyság, illetve a nasszeri egyiptomi köztársaság megszervezésében, továbbá az amerikai titkosszolgálat is felhasználta némelyiküket a Szovjetunió elleni hidegháborúban. A történész nem csatlakozik azokhoz, akik a mai iszlamista terrorizmust és hadviselést a náci ideológiára vezetik vissza, de az Arafatra utalás mégiscsak kapcsolatba hozza ennek az elméletnek a képviselőivel. (Holott Arafat éppenséggel nem volt iszlamista, sőt világias felfogást képviselt.) Mint a Metazinban már szó volt róla, a nácik persze felhasználták a radikális muszlimokat és a palesztinai zsidó-arab konfliktust, de a mai iszlamizmus inkább mégiscsak a korai huszadik század iszlamizmusában gyökerezik, nem a nácizmusban.

Green könyvszemléjének másik tárgya, Stefan Ihrig műve arról szól, hogyan lényegült át a nácik képzeletében az Atatürk-féle törökországi megújulás. Valóssággal a maguk jövendő államának előképét látták benne. Hitler mindenekelőtt eleve fájlalta, hogy a németség nem a muszlim vallást gyakorolja, mivel azt harcosabbnak és tisztábbnak ítélte meg a zsidó eredetű és „paposkodó” kereszténységnél. Minthogy ő maga a legnagyobb megvetéssel viseltetett azonban a vallás iránt, korántsem zavarta, hogy Atatürk világi államot épített, sőt, az állam ellenőrzése alá rendelte a papságot. Ilyen tervei a Führernek is voltak. Nagyra tartotta, hogy Törökországban a széthulló és soknemzetiségű ottomán birodalom helyett „erőteljes, turáni nemzetállam” jött létre, amely átlépett a párizsi békerendszer határain, és a szíriai tengerparton és a Dardanellákon területeket szerzett meg Törökországnak. Végül pedig a nácik szerint Törökország erősödött attól, hogy lemészároltatta az örmény lakosság jelentős részét. Ez persze még az első világháború idején történt, mivelhogy a keresztény örményeket az antanthatalmak iránti rokonszenvvel gyanúsították, ami erősen emlékeztette a nácikat a maguk rögeszméjére, miszerint „a zsidók árulása” okozta Németország háborús vereségét. „Ki beszél ma már az örmények kiirtásáról?” – kérdezte Hitler 1939-ben. Azóta hetvenhat év telt el, és még mindig beszélnek róla. Hát még Hitler tetteiről.