„A reálisan kitűzhető cél az lenne, hogy lelassítsuk a klímaváltozást, és közben alkalmazkodjunk hozzá” – írja a Wall Street Journalben a Metazin régi ismerőse, Björn Lomborg, a híres dán „szkeptikus környezetvédő”.

Ezt az eposzi jelzős szerkezetet még akkor alkotta meg, amikor tagadta, hogy a szén-dioxid-kibocsátás ellenére összességében romlana a környezet állapota. Később elismerte, hogy alábecsülte a klímaváltozás veszélyét, de képesnek ítélte az emberiséget arra, hogy alkalmazkodjék az új körülményekhez, éspedig nem a műszaki fejlődés visszafogása, hanem éppen ösztönzése útján. Most pedig arra figyelmeztet, hogy a veszélyeket eltúlozni sem helyes. Nem vitatja, hogy a szén-dioxid-kibocsátás gyorsabban nő, mint ahogy a szakértők előre jelezték, de a „riogatók” ebből helytelenül vonják le azt a következtetést, hogy a környezeti károk is a vártnál gyorsabban nőnek. Épp ellenkezőleg. Amint az ENSZ Klímavátozás-ügyi Kormányközi Testülete 2012-ben megállapította, az előző másfél évtizedben mindössze 0,05 Celsius fokkal nőtt az átlaghőmérséklet a Földön, holott a modellszámítások átlagos előrejelzése szerint negyvenöt századdal, azaz kilencven százalékkal nagyobb mértékben kellett volna emelkednie.

Lomborg más történeket is sorol annak bizonyítására, hogy az aggódók túlbecsülik a veszedelmeket. Az Északi-sarkkörben például csakugyan gyorsabban olvad a jég, mint korábban gondolták, de ugyanazok az előrejelzések a Déli-sarkkörön is gyors olvadást jeleztek, ott ezzel szemben még nőtt is a jégréteg vastagsága. Igaz továbbá, hogy emelkedik az óceánok vízszintje, de nem gyorsabban, mint eddig, sőt valamivel lassabban. Ezen kívül naponta riogatnak bennünket az egyre gyakoribb szárazság veszélyével, ezzel szemben a Nature folyóirat tavaly márciusban kimutatta, hogy most a harminc év előttinél kisebb területeket sújt szárazság. Sok szó esik arról is, hogy a hurrikánok mind nagyobb kárt okoznak. Igen ám, de ennek az az oka, hogy többen laknak egyre drágább ingatlanokban az Egyesült Államok forgószélveszélyes körzeteiben. A lakosság lélekszámával és vagyonával korrigálva azt az eredményt kapjuk, hogy az elmúlt száz évben egyre kevesebb kárt okoznak a hurrikánok.

Az ENSZ decemberben, Limában tartott klímakonferenciáján arra szólították fel az országokat, hogy csökkentsék széndioxid kibocsátásukat, mert így kerülhető el a fülöp-szigeteki tájfunkatasztrófa megismétlődése. Csakhogy az Amerikai Meteorológiai Társaság folyóirata szerint az elmúlt hatvan évben éppenséggel csökkent a Fülöp-szigeteket sújtó tájfunok gyakorisága. És elképzelhetetlen olyan szén-dioxid-kibocsátás csökkentés, amely akár csak megközelítőleg annyit tehetne a viharkatasztrófák pusztító hatása ellen, mint a gazdaság fejlesztése és a jólét emelése, melynek hatására ellenállóbb épületeket emelnének a helyi lakosok. A gazdasági növekedés az elmúlt száz évben is nagy fejlődést hozott e téren. A múlt század első felében százezer lakos közül tizenhárom esett természeti csapás áldozatául, a 2010-es években viszont egymillió ember közül is kevesebb, mint négy. A klíma veszedelmeinek ezzel az oldalával alig foglalkoznak a környezetvédők. Ők a szén-dioxid-kibocsátás korlátozásában látják a megoldást, immár húsz éve, s közben az államok hatalmas pénzeket költenek szélerőművi és napenergia vásárlására, holott ezeknek az energiaforrásoknak a részaránya az elektromos energia előállításában összesen négy ezreléket tesz ki két évtized után. Újabb huszonöt év múlva is csak 2,2 százalékos részesedést jósolnak a szakemberek. Ennek hatása a klímára egyszerűen marginális lesz. Lomborg szerint ezen a téren inkább az akkumulátor-technikára kellene költeni, mert ez lehetővé tenné a szélenergia és a napenergia jobb tárolását. Közben a szegény régiók lakosságának felemelkedését kellene előmozdítani, hogy ne fenyegesse egy-egy természeti csapás egész vidékek lakosságának életét, ne rombolja porrá a helyi gazdaságot – ahogy a fejlett országokban sem veszélyezteti, és legfeljebb pillanatnyi visszaesést okoz a gazdasági teljesítményben.