„A történelemtudomány csak úgy nyerheti vissza közéleti befolyását, ha ismét a nagy narratívák felé fordul” – olvassuk Scott McLermee recenzióját Jo Guldi és David Armitage amerikai történészprofesszorok Történelemtudományi kiáltvány című historiográfiai munkájáról.

Guldi és Armitage célja az uralkodó történelemtudományi módszertanok meghaladása. A szerzők szerint a történészek az elmúlt évtizedekben egyre inkább lemondtak a nagy történelmi narratívákról, és helyettük kis, viszonylag egzakt módon tanulmányozható mikroperspektívák felé fordultak. A huszadik század elején az amerikai történészek disszertációi átlagosan 75 évet öleltek fel, 1975-ben már csak 30-at. A történészek egyre szűkebb időszakokra fókuszálnak. Szemben a korábban divatos longue durée, vagyis évszázadokat felölelő megközelítésekkel, a mikroperspektívák elmélyültebb és alaposabb, „egzaktabb” leírásokat tesznek lehetővé, ám (mint arra Hayden White már a hatvanas években rámutatott) egyúttal kizárják az átfogóbb, nagyobb lélegzetű történelmi magyarázatok lehetőségét. És persze azt is, hogy a jelenkor számára használható tanulságokat vonjunk le a történelemből.

Ahogyan a történészek egyre kisebb kérdéseket tanulmányoznak, a történelemtudomány közéleti jelentősége csökken – figyelmeztet Guldi és Armitage. Általános tanulságok és történelmi párhuzamok nélkül ugyanis a történelmi ismeret aligha lehet a jelenkor megértésének eszköze. A szerzők ezért azt javasolják, hogy az alapos mikroanalízis kiegészítéseként a történészek ismét forduljanak a társadalmi jelenségek átfogó, korokon átívelő narratív modelljeinek megalkotásához. Mint azt Armitage egy három éve megjelent cikkében kifejtette, a történészeknek a mikroszkóp mellett a távcsövet is elő kellene vennie. A történelem megértéséhez a termelési, kereskedelmi, fogyasztási, sőt az időjárási folyamatok évszázados kontextusának feltárása szükséges. Guldi és Armitage a könyvben a klímaváltozás gazdaságtörténeti hatásainak elemzésével szemléltetik, hogy egy-egy kor és esemény megértése csak akkor lehetséges, ha ismerjük az általános kontextust.

McLermee megjegyzi: a szerzők figyelmen kívül hagyják, hogy azért az elmúlt években is születtek nagy ívű történelemmagyarázatok. Egyebek között Perry Anderson, Michael Mann illetve Gopal Balakrishnan jóvoltából. Ezek azonban a ritka kivételek, és a történészek többsége ma aligha próbálkozhatna spengleri vagy toynbee-i átfogó történetírásra, hiszen azonnal spekulációval vádolnák.

Guldi és Armitage sem vitatja, hogy a történésznek adatokkal és tényekkel kell körülbástyáznia az értelmezést. Minél általánosabb a magyarázat, minél távolabbi korok és események közötti a kontinuitás, annál több adatra van szükség. A szintetizáló munkákhoz a faktuális muníciót azonban a nagy adatbányák (big data) szolgálhatnák. Igaz ugyan, hogy a statisztikai korreláció sem bizonyíték az okozati összefüggésre, ám ez eddig sem volt másként. A történész csak annyit tehet, hogy az oksági magyarázat és a kontinuitás alátámasztására olyan narratívát dolgoz ki, amelyet legalábbis nem cáfolnak a tények – még ha nem is igazolják véglegesen.