„A tekintélyelvű berendezkedés felhígulása végül is haladás a demokrácia felé, de tudni kell, hogy ez hosszú folyamat” – olvassuk a National Post hasábjain a Center for a New American Security agytröszt két vezető elemzőjétől, Robert Kaplantól és Dafna Randtól.
Egyikük sem akárki. Kaplan tizenöt könyvet jelentetett meg a nemzetközi politikáról, sokáig tanácsadóként működött a hadügyminisztérium mellett, és már a nyolcvanas években megjósolta, hogy a Balkánon háború törhet ki. Rand pedig az elnök mellett működő Nemzetbiztonsági Tanács munkatársaként részt vett a Kadhafi líbiai elnök megbuktatását előkészítő diplomáciai műveletek kidolgozásában és a szíriai rezsim elleni fellépés megalapozásában. Ebből az írásból arra következtetünk, hogy ma már mindent másképp csinálna.
A szerzők egy régi világ kivételes maradványainak tartják az olyan diktatúrákat, mint amilyen az észak-koreai rendszer vagy a vele egy sorban említett szíriai Aszad-rezsim. A világ tele van diktatórikus rendszerekkel, de ezek leírására és értelmezésére nem alkalmasak a régi modellek. A változást az idézte elő, hogy ma a közvélemény a diktátorok életében is döntő tényező, talán még inkább, mint a demokratikus vezetők esetében. Az utóbbiak ugyanis csak az állásukat vesztik el, ha ellenük fordul a közvélemény, az önkényuralmi vezetőknek azonban a puszta élete is veszélybe kerülhet, ha nem tudják kielégíteni a nép elvárásait.
A hagyományos diktátorok önbecsapásos alapon működtek, elhitték a nép érzelmeit ecsetelő hivatalos propagandát, a maiaknak azonban professzionális közvélemény-kutatók állnak rendelkezésére, és az így szerzett tudás korlátozza mozgásterüket. Előfordulhat például, hogy a lakosság és a média nacionalistább magánál a vezetőnél, és képes jobb meggyőződése ellenére háborúba sodorni őt. Ehhez hasonló folyamat játszódik le Kínában, ahol Hszi Csin-ping elnök és pártfőtitkár a nacionalista közvélemény hatására bonyolódik ellenségeskedésbe Japánnal és Vietnammal a Dél-kínai-tengeren. Annak idején Mao Ce-tung zavartalanul hajthatott végre száznyolcvan fokos fordulatot s kezdhetett hirtelen barátkozni az Egyesült Államokkal, mert nem kellett törődnie a közvéleménnyel. Hasonlóképpen Irán legfőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah kénytelen elviselni a mérsékeltebb Haszan Róhanit az elnöki székben. Ettől még Iránban tekintélyelvű rendszer működik, de mégsem totális diktatúra.
A tekintélyelvi vezetők kénytelenek a nyugati médiakampányokra emlékeztető módszereket alkalmazni, mivel a média teljes ellenőrzése egyre nehezebbé válik. Viszont a tájékozottabb és jobban élő, vagyis lassan polgárosodó nép a korábbinál kevésbé lesz hajlamos életét kockáztatni a rendszer megdöntéséért. Ennek eredményeképp létrejöhetnek olyan modellek, amelyek ugyan messze esnek a demokráciától, de valamiféle érdekegyeztetést már befogadnak. Ilyen mechanizmusok működnek Marokkóban, Ománban és Jordániában, ahol a hagyományos egyeduralkodók helyi törzsek vezetőivel egyeztetnek döntéseikről. Ezek a rendszerek rugalmasabbak és ezért alkalmasabbak a megrázkódtatások átvészelésére, mint a régi típusú, merev diktatúrák.
A Nyugat nem lesz képes tetszése szerint távirányítással vezérelni a demokratikus átalakulást ezekben a távoli térségekben. Egyet tehet: bátorítja a konzultatív intézmények kiépítését és a kompromisszumos kormányzásra való hajlandóságot. „Nem exportálhatjuk egyszerűen a magunk elveit”, figyelmeztetnek a szerzők. Ehelyett azt ajánlják, hogy Amerika türelmesen támogassa a helyi demokratikus csírák fejlődését, a civil társadalmat, tartson kapcsolatot jogászokkal, rendőri vezetőkkel, újságírókkal, mert ők lesznek képesek előmozdítani a demokratikus átmenetet.