„Mondanunk sem kell, hogy Wilson háborús politikájának semmiféle nemes gyümölcse nem lett” – olvassuk a Globalistban David A. Stockmantól, aki nem annyira republikánus képviselői múltja miatt ismert a világban, mint azért, hogy a nyolcvanas évek első felében ő volt Reagan elnök költségvetési igazgatója, s ebben a minőségében legjobb meggyőződése ellenére kétszeresére növelte az államadósságot. Stockman ugyanis a kisméretű állam és a kiegyensúlyozott költségvetés híve, és egyebek között a nagy katonai költségvetést is ellenzi.

Wilson elnök háborús szerepét azonban nem költségvetési érvekkel bírálja elsősorban. Amerika elnöke 1917-ben nemes elveket hangoztatva lépett be az első világháborúba: a nemzetek önrendelkezését vélte előmozdítani. Stockman szerint azonban az Oszmán Birodalmat és a Habsburg Monarchiát amúgy is szétfeszítették volna a belső ellentétek, ehhez tehát nem kellett a fél világnak háborúznia, és a háborús feleket nem is ez a cél vezette. 1917-re éppen kimerülőben voltak mindkét oldalon, és ha Amerika be nem lép a háborúba, be kellett volna látniuk, hogy nem győzhetnek. A németek utolsó nagy offenzívája már 1915-ben megrekedt Verdunnél, az antanté pedig a Somme folyónál vérzett el 1916-ban. Mindkettőben félmilliós veszteségeket szenvedtek a támadók. Ezután a német fél fel is adta a győzelembe vetett reményt, és kiépítette a Hindenburg-vonalat, amelynek áttörésére viszont az antantnak nem volt semmi esélye. 1917-ben tehát minden készen állt a két végkimerülésben szenvedő fél megegyezésére. Ekkor lépett közbe Amerika, s döntötte el a háború sorsát. Az eredmény: „bosszúszomjas győztesek, diadalmas nacionalisták és kapzsi gyarmatosítók diktálta béke”.

Stockman ezek után képzeletben lejátssza, mi történt volna, ha Amerika nem próbál beavatkozni az általa nem is kellőképpen ismert európai ügyekbe. A felek megtörten visszavonulnak a végképp megmerevedő frontvonalakról, elmarad Kerenszkij orosz kormányának katasztrofális nyári offenzívája és következésképp a bolsevik hatalomátvétel Petrográdban. Elmarad a Versailles-i békerendszer, amely tönkretette a weimari köztársaságot. Nagy-Britannia nem tartja a fegyverszünet idejére blokád alatt a német lakosságot, és nem okozza tömegek éhhalálát, nem szabadít ezzel hárommillió végsőkig elkeseredett nincstelen katonaviselt férfit Németországra. Az így létrejövő közbiztonsági vákuum szinte megkövetelte a diktatórikus kormányzást. A Ruhr-vidék megszállása, a teljesíthetetlen háborús jóvátétel, a nyilvánvalóan igazságtalan békefeltételek egyenes úton vezettek a második világháborúhoz, vele a holokauszthoz és további ötvenmillió ember halálához, végül pedig Európa kettéosztásához, a szovjet birodalom kiépüléséhez, a hidegháborúhoz.

Stockman megvetően ír arról, hogy Woodrow Wilson elnök nemes elvekre hivatkozva küldött a halálba százezernyi amerikait is. Csalásnak tartja azt a ma is uralkodó felfogást, amely önkényuralmi rendszerek és demokráciák harcának állítja be az első világháborút. Akkoriban szó sem volt ilyesmiről: mindkét oldal birodalmi álmokat dédelgetett. Amerikának egyszerűbb lett volna a régi, bevált republikánus izolacionizmushoz tartania magát, s nagy áldozatoktól óvta volna meg saját népét. Az európaiakról nem is szólva.