„Az a gyanúm, nincs más megoldás, mint hogy a magániskolákat integráljuk az elmúlt tíz-húsz évben jelentős autonómiára szert tett állami oktatási rendszerbe. Hangsúlyoznom kell, hogy magam sem szeretném buldózerrel lebontani az elitképzőket. A problémát a tandíjfizetés jelenti – ez vezet a privilégiumok kialakuláshoz, ez fékezi a társadalmi mobilitást és emel berlini falat nemcsak az oktatási rendszeren belül, de magában a társadalomban is” – írja David Kynaston brit történész a Guardianben.

A társadalmi mobilitás a brit pártok egyik kedvenc vesszőparipája. A toryktól a liberális demokratákon át a Munkáspártig mindenki zászlajára tűzte az esélyegyenlőség jelszavát. David Cameron konzervatív miniszterelnök és Boris Johnson, London tory polgármestere a tehetségek felemelésének fontosságát hangsúlyozza, Nick Clegg liberális demokrata pártelnök „teljes botránynak” nevezte, hogy a szülők anyagi háttere döntő mértékben meghatározza a gyerek boldogulását. Ed Miliband szintén évtizedes lemaradásról beszélt az esélyegyenlőség terén. Tristram Hunt, a munkáspárti árnyékormány oktatási minisztere egyenesen azt ígérte, hogy ha a baloldal kormányra kerül, megvonja az öt év alatt 700 millió fontra rúgó adókedvezményt a magániskoláktól, amennyiben nem működnek szorosabban együtt az állami oktatási rendszerrel. (A közhasznú alapítványok által működtetett elit magángimnáziumok akár 80 százalékos adókedvezményre is jogosultak.)

Kynaston szerint is nagy a baj. A brit társadalmi mobilitás még a második világháború utáni egalitárius aranykorban sem emelkedett jelentősen. A jólét nőtt ugyan, de hiába voltak állami középiskolák, a munkásosztálybeli gyerekek kitörési lehetőségei korlátozottak maradtak. A helyzet azóta tovább romlott. Az ötvenes években az állami gimnáziumba járó középosztálybeli gyerekek közül ötször annyian folytatták tanulmányikat egyetemen, mint az ugyanitt tanuló munkásosztálybeli gyerekek. Miközben a munkásosztálybeli gyerekek zöme eleve nem gimnáziumba, hanem szakközépiskolába iratkozott. A vezető beosztású diplomás szülők gyermekei hússzor valószínűbben jutnak vezető pozícióba, mint a szegény szülők gyerekei.

A legnagyobb problémát nem az jelenti, hogy az állami középiskolák is elsősorban a középosztálybeliek esélyeit erősítik. A méregdrága magániskolák ennél sokkal nagyobb mértékben konzerválják a társadalmi hierarchiát – írja Kynaston. A diákok 7 százaléka jár elit magániskolába, ám mégis innét kerül ki a bírák 71 százaléka, a diplomaták és vezető állami hivatalnokok több mint fele. A magániskolák végzősei 55-ször nagyobb eséllyel felvételiznek az elitegyetemekre, mint az állami gimnáziumban tanuló középosztálybeli fiatalok.

Kynaston még Tristram Huntnál is messzebbre megy, és azt sugallja, hogy elkerülhetetlen a magániskolák állami támogatásának megszüntetése. A tandíjat szedő iskolák sok mindennek tekinthetők, de közhasznúnak aligha – véli Kynaston. Nyilván az elit – így a gyerekeiket gyakran szintén magániskolába járató baloldali politikusok és értelmiségiek – tiltakozni fog, ami nem is meglepő, hiszen a társadalmi mobilitás zéró összegű játszma: a szegények kitörési esélyeinek növelése csak a tehetősek kárára valósítható meg. Ám Kynaston szerint az érett demokráciában éppen ezért erkölcsi kötelesség a társadalmi státuszt és osztály hovatartozást konzerváló magánoktatás állami támogatásának beszüntetése.