„Amerika szinte a kezdetekről fogva küszködve próbálja megtalálni külpolitikájában az egyensúlyt a szűkkeblű önös biztonsági szempontok, illetve a mások érdekeinek önzetlen szolgálata között” – írja a New York Review of Booksban Jessica T. Mathews, aki két demokrata párti elnök, Carter és Clinton apparátusában is szolgált biztonságpolitikai szakértőként, majd egészen az idei évig a Carnegie Alapítvány agytröszt elnöke volt, ráadásul az évente zárt ajtók mögött tanácskozó híres Bilderberg-csoport szervezőbizottságának is tagja.

Az ő felfogásával szinte szögesen ellentétes nézeteket fejt ki az első ismertetett könyv szerzője, Bret Stephens. A Wall Street Journal Pulitzer-díjas külpolitikai elemzője egyenesen azt sürgeti, hogy Amerika váljon a világ csendőrévé, tartsa fenn a rendet mindenütt és büntesse meg a rendbontókat. Obama elnök rovására írja, hogy Amerika, úgymond, vészesen meggyengül. Azt állítja, hogy Észak-Korea a mai demokrata elnök miatt jutott atomfegyverhez, holott ötven éve dolgozik az atombombán, évtizedekkel ezelőtt gyártotta le az elsőt, és jóval Obama elnöksége előtt hajtott végre kísérleti robbantásokat. Azt állítja továbbá, hogy Obama miatt az Egyesült Államok elvesztette a fegyverkezési versenyt Oroszországgal szemben, holott, mint Mathews adatokkal igazolja, az amerikai nukleáris fegyvertár ma is erősebb. Viszont azt nem tagadja, hogy „pártpolitikát folytat más eszközökkel”. Az ellenzék előszeretettel vádolja az éppen kormányzó vezetőket azzal, hogy lejtőre taszítják Amerikát.

Stephens receptjéhez az is hozzátartozik, hogy a nemzetközi joggal nem szükséges törődni, mert arra csak azok szoktak hivatkozni, akik a saját önös nemzeti érdekeiket akarják érvényesíteni Amerikával szemben. E felfogás szerint, írja Mathews, az lenne a cél, hogy Amerika írja elő mindenkinek, miképp viselkedjék, ez azonban azon kívül, hogy nem lenne erkölcsileg legitim, nem is lehetséges. Ilyen rendszer sohasem volt és soha nem is lesz.

A másik könyv szerzője a 91 éves Henry Kissinger volt nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter, aki már hatvan évvel ezelőtt is stratégiai elméleteket ajánlott felhasználásra, például a helyi háborúk elméletét, amelyet aztán nem éppen sikeresen valósítottak meg az egymást követő amerikai elnökök. Kissinger szerint éppen azért, mert az amerikai nép időnként képtelen volt a geopolitikai érdekek mellett kitartani, és a szép elvek csábításának engedve idő előtt meghátrálásra kényszerítette a kormányt, például Koreában, Vietnamban, Afganisztánban és Irakban.

Mathews elismeréssel ír Kissinger alapos történeti elemzéséről, amelyben a fő szerepet a 18. és a 19. századi hatalompolitika nagy alakjai, Richelieu, Metternich és Bismarck játsszák, akik még bátrak voltak és mertek kockázatot vállalni, mivel „a ragaszkodás a bevált gyakorlathoz stagnálást eredményez”. A recenzens élvezettel taglalja Kissinger leírását a vesztfáliai békerendszerről, amelynek értelmében a harmincéves háború óta (1648-tól) a nemzetállam a szuverenitás hordozója, habár szerepét jelentős kihívások érték, például a Szovjetunió birodalomépítése idején, vagy akár ma is, az iszlamista terrormozgalmak részéről. Kissinger óv attól, hogy Amerika e helyzetben visszavonuljon, mivel vezető szerepének elvesztésével „robbanásveszélyes regionális vákuumok keletkeznek”. E szerep vállalása során azt a bizonyos egyensúlyt lenne kívánatos fenntartani, amely sem az önös hatalmi érdeket, sem az elvont nemes elveket nem engedi a másik rovására túlsúlyba kerülni. Amerika elnökei közül Kissinger e szempontból egyetlen egyet említ fenntartás nélkül dicsérőleg, Theodore Rooseveltet, mert szerinte ő volt az első és egyben utolsó ember Amerika élén, aki a nemzeti érdeket és az erkölcsi elveket egyensúlyban tudta tartani. Elég szomorú diagnózis, ha arra gondolunk, hogy eszerint 1909 óta nem volt amerikai elnök, aki ennek a legfőbb külpolitikai követelménynek megfelelt volna.