„A válságra adott politikai választ a jobboldal uralta a megszorítás politikájával, vagyis a radikális baloldal feltételezhetően elszalasztotta az alkalmat, hogy kihasználja a kapitalizmus vergődését” – írja a London School of Economics Europblog című internetes oldalán Luke March, az Edinborough-i Egyetem tanára, akinek négy éve könyve jelent meg az európai radikális pártokról, most pedig az Európai Baloldal néven működő nemzetközi pártszövetséget tanulmányozza.

Mindazonáltal March úgy látja, hogy a könyvében kifejtett feltételezés, miszerint a radikális baloldal erősödőben van, beigazolódott az elmúlt években, habár abban nem reménykedik, hogy a Sziriza után más hasonló mozgalmak is kormányra kerülhetnének a közeljövőben. 

A radikális baloldal mozaikszerűen épül fel, különféle ideológiai változatokat képviselő és egymásban gyakran ellenfelet látó csoportjait nem könnyű egyesíteni, de az Európai Szociális Fórumokon rendszeresen találkoznak, az Európai Parlamentben pedig közös képviselőcsoportjuk van, habár ez a legkevésbé összetartó az összes frakció közül. Az ezredfordulóig tartó hanyatlásuk megállt, sőt, a választásokon másfélszeresére nőtt a szavazatarányuk. Mint a cikkből kiderül, ez a legtöbb országban továbbra is alig néhány százalékot tesz ki, March meg is említi, hogy csak néhány országban igazán jelentős a súlyuk. Görögországon kívül Lettországot hozza fel példaképpen, ahol azonban a tavaly felbomlott radikális Szocialista Párt kilépett a baloldali szövetségből, a Harmónia Centrumból, valamint „a volt szovjet tömböt”, ahol – mint írja – „a történelmi örökség kedvez” a radikális baloldalnak. Később kiderül, hogy ezen a címen csak néhány volt jugoszláv tagköztársaságra gondol, Boszniára, Horvátországra és Szlovéniára (a szlovén Egyesült Baloldal tavaly a szavazatok 6 százalékával bejutott a parlamentbe). Ellenben Franciaországban és Nagy-Britanniában a radikális jobboldal sokkal erősebb. March szerint Olaszországban is, de ezzel nagyjából egyedül áll a szakirodalomban.

Ennek hátterét vizsgálva March megállapítja, hogy a radikális baloldal manapság nem mozgalom. Kis társadalmi szervezetek és intézményesült kis pártok alkotják, pedig még a kilencvenes évek hanyatló korszakában is mozgalomnak volt nevezhető. Mostanában a rendszertagadó mozgalmak e pártokon kívül jönnek létre.

Az igazi kérdés persze az, hogy vajon a radikális jobboldal miért sikeresebb a balnál. March szerint például a német Die Linke vagy a holland Szocialista Párt befolyása azért stagnál, mert a kormányképesség érdekében mérsékeltebb hangot ütnek meg. Ezzel csalódást okoztak radikális támogatóiknak, viszont új szavazókat és jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkező támogatókat nem sikerült megnyerniük. Ezen kívül a radikális jobboldal ideológiailag sokkal rugalmasabb. A baloldalon az ideológia hagyományosan jóval fontosabb szerepet játszik a pártok identitásában, és ez nem előny az alkalmazkodásban. A radikális jobboldal gond nélkül veszi át a baloldali gondolatokat, például a jóléti állam védelmét. March természetesen nem ajánlja, hogy viszonzásul a baloldal legyen rasszista, csak úgy fogalmaz, hogy a balosok „nehezen találják a választ a jobboldali érvekre”. Visszataszítónak nevezi a bevándorlók elleni hangulatkeltést, de megállapítja, hogy „választástechnikailag eredményesebb, mint a nemzetközi szolidaritás”. A Szirizáról viszont azt írja, hogy nagyfokú rugalmasságot tanúsít, például képes volt egy radikális jobboldali párttal koalíciót kötni, és ez a pragmatizmus jó recept lehet. Ugyanakkor sikerét alapvetően sajátos tényezőknek köszönheti. Görögországban ugyanis a PASZOK, a nagy középbaloldali párt a megszorítások politikája miatt összeomlott, és választói tömegesen szavaztak a Szirizára. Ezek a feltételek aligha állnak elő hamarosan más országokban is, de ha a Sziriza kormányon sikeresnek bizonyul, az hozzájárulhat a radikális baloldal európai térnyeréséhez.