„Hihetetlenül brutális és elfogadhatatlan! Egészen egyszerűen a halott emberi test államosításáról van szó” – írja Bernard Debré jobboldali képviselő a Le Figaróban.

Április 10-én a képviselőház úgy módosította az Egészségügyi Törvényt, hogy 2018-tól nem kell kikérni az elhunyt hozzátartozóinak véleményét ahhoz, hogy a halott szerveit átültetés céljából kinyerjék. Csak értesíteni kell őket. Az indoklás szerint a törvény révén évente 500-1000 életet lehetne megmenteni. Jóllehet a franciák nyolcvan százaléka elvben helyeselné, ha halála után életmentő átültetésre használnák fel ép szerveit, amikor elhunyt rokonuk testéről van szó, több mint egyharmaduk nemet mond. Franciaországban sokkal gyorsabban nő az átültetésre várók száma, mint a rendelkezésre álló szerveké. Ma már húszezren várnak donorra, másfélszer annyian, mint tíz éve. Orvosok körében már a tervezet ellen is nagy volt a tiltakozás. Orvosi szervezetek sora jelezte, hogy képtelenség lesz a családok ellenkezésével dacolva szerveket kinyerni az elhunytakból. A törvényjavaslatot beterjesztő szocialista képviselő erre újabb módosítvánnyal jelentkezett, amelynek értelmében „konszenzusos alapon” és a „rokonokkal való elmélyült konzultáció után” kell meghozni a döntést, és ennek részleteit majd rendeletnek kell szabályoznia.

Debré (a néhai de Gaulle elnök miniszterelnökének fia, aki maga is orvos) azt írja, hogy „a szívtelen orvosok” vették rá a szocialistákat erre a törvényre. Az lett volna a humánus megoldás, ha a franciák körében népszerűsítik azt a jegyzéket, amelyre bárki feliratkozhat, aki hozzájárul, hogy szerveit halála után mások életének megmentésére igénybe vegyék. Az emberek többsége nem is tud erről a jegyzékről. Ehelyett úgy határoztak, hogy a halál után az ember a tudomány tulajdona lesz, és arra használják majd, hogy szerveket nyerjenek ki belőle. Ez totalitárius törvény, állapítja meg Debré, és elfogadhatatlannak minősíti, hogy az állam szabadon rendelkezhessék a halott ember teste fölött.

Eloise Gloria, a Boulevard Voltaire webmagazin kommentátora elítéli a törvényt, amiért úgy bánik a halott ember testével, mint valami „kiszolgált tragaccsal”, amit elvisznek a bontóba, hogy a még hasznavehető alkatrészeket kiszereljék belőle. Azt még ezen belül is ostobaságnak tartja, hogy a törvény szerint a tiltást kellene jegyzékbe venni és ily módon egy negatív országos listát felállítani azokból, akik „nem éreznek együtt a szenvedőkkel”. Sokkal szebb lenne pozitív jegyzéket felállítani, és a jó példát népszerűsíteni. Arról nem is szólva, hogy a hozzájárulás esetén sok orvosi információt is tartalmazó elektronikus egészségügyi kártyákra is rá lehetne vezetni a polgár állásfoglalását szerveinek majdani felhasználásával kapcsolatban. Ha viszont a nagy tiltakozás hatására a végrehajtási rendelet mégis csak azt írja majd elő, hogy egyezségre kell jutni a hozzátartozókkal, akkor a végén senki sem fogja tudni, hogyan is kell alkalmazni az új törvényt.

A Causer című konzervatív webmagazinban, amely havonta egy nyomtatott lapot is megjelentet, Benoît Rayski az egyén szabadságát fontosabbnak minősíti a mégoly dicséretes államcélnál. Az állam nem tiporhatja lábbal az elhunyt rokonainak jogait, hacsak a halott ember testét nem tekintjük olyasfajta tetemnek, amit a vágóhídra szokás küldeni feldarabolás céljából. „A halál komolyabb dolog annál, hogysem kiszolgáltassuk a törvényhozók szeszélyeinek”, érvel Rayski, és azzal vádolja a szocialistákat, hogy orwelli módon „hasznos halálra” ítélik a polgárt azzal, hogy a többiről majd ők gondoskodnak. Persze még messze vagyunk attól, hogy az emberi tetemekből trágyát és szappant gyártsanak, de a dolog logikája hasonló.

A szocialisták új törvényének azonban baloldali bírálója is akad. Például Marika D., a Nouvel Observateur szerzője. Nővérként személyesen tapasztalta, milyen körülmények között kell a hozzátartozóknak dönteniük. A baleset után egy órával kómában fekszik a halott, szabályosan lélegzik, de nekik azt mondják, hogy már nem él, és sürgősen kellene határozni, mert azok a szerek, amelyekkel mesterségesen életben tartják, károsítják az átültethető szerveket. Az orvosok nagy együttérzéssel és tapintattal beszélnek ilyenkor, de így is nehéz a döntés. Mit fognak érezni a hozzátartozók, ha a jövőben még csak meg sem kérdezik őket? Marika D. azt kéri Marisol Touraine egészségügyi minisztertől, gondolkodjék el az élet végéről és a halál méltóságáról.