„Az európai kormányok korszakos döntés előtt állnak. Maradjon-e Európa az afrikai népességrobbanás által kiváltott migrációs özön célpontja, amitől Firenze óhatatlanul Fergusonná, Barcelona pedig Baltimore-rá válik?” – teszi fel a kérdést a kihívóan unortodox konzervatív írásairól ismert Taki’s Magazine weboldalán Steve Sailer.

Az American Conservative hasábjairól is jól ismert szerző szerint egyelőre nagyjából az látszik a domináns felfogásnak, hogy az afrikai menekültáradat mindenképp megalíthatatlan. Pedig felvetődhet az is, hogy Európa „Ausztrália és Izrael ésszerű politikáját teszi magáévá”. E két ország ugyanis visszafordítja a hajóval érkezőket. Sailer úgy fogalmaz, hogy az afrikai „demográfiai bomba” a legnagyobb veszély, amely a világ békéjét és jólétét fenyegeti.

Köztudomású, hogy a fejlett országokban az alacsony születésszám okoz gondot, de másutt is jelentősen csökkent. Iránban például szintén jóval a reprodukciós szint alá, 1,85-re; ezzel szemben Fekete-Afrika 35 országában az anyák átlagosan több mint négy gyermeknek adnak életet. Nigerben, a Szahara déli sávjában csaknem hétnek. Mondhatjuk, hogy persze a halandóság is nagyobb, de a huszonöt éve még nyolcmilliós Niger lakosainak száma ma már tizennyolcmillió. És akkor még nem beszéltünk a nagy afrikai országokról. A 177 milliós Nigériáról, ahol 5,25 a születésszám; a csaknem százmilliós Etiópiáról, ahol 5,23; és a hetvenhétmilliós Kongói Demokratikus Köztársaságról, ahol 4.8. Már ha készpénznek vesszük az erősen hiányos helyi népesség-nyilvántartás adatait.

Az ENSZ előrejelzése szerint a mai 1 milliárdnál alig nagyobb afrikai népesség a következő századfordulóra 4,2 milliárdra nő. Sailer biztos benne, hogy ennyien nem élnek majd Afrikában. A legjobb esetben csökken a születésszám. Rosszabb esetben a halálozási arányszám meredek emelkedése várható, illetve a példátlan méretű kirajzás más földrészekre. Tudni kell azonban, hogy ha hirtelen, mondjuk, 2 alá csökkenne az egy nőre számított születésszám a több mint 4-ről, akkor is még vagy negyven évig nőne a lakosság lélekszáma, hiszen újabb és újabb nagy létszámú évfolyamok lépnek szülőképes korba. „Pedig nem lehetetlen, hogy a fekete kultúrák önmérsékletet mutatnak” – írja Sailer. Például Barbadosban vagy Jamaicában 2 körül vagy alatt van a születési arányszám. A 2010-es földrengés óta Haitin is csaknem 4-ről 3 alá csökkent. Pedig a nemzetközi segélyszervezetek egyáltalán nem kampányoltak az óvszerhasználat mellett, holott a túlnépesedés az egyik legsúlyosabb probléma ebben a szegény országban. Sailer szerint attól féltek, hogy még rasszistának kiáltják ki őket.

Afrikában szociokulturális oka van a magas születésszámnak. A hegyi vidékeken, Etiópiában és Ruandában szinte a malthusi tanok kegyetlen tankönyvi példázata gyanánt véres és tömeges leszámolások akadályozták meg a túlnépesedést. Általában azonban a legutóbbi időkig a kórokozók, a malária és az álomkór magas gyermekhalandóságot okoztak, az elefántok pedig olyan pusztítást végeztek a termésben, hogy a magas születési arányszám volt a fennmaradás kulcsa. Amely közösség nem volt elég nagy létszámú, az nem tudta megvédeni területét az elefántoktól, s a csordák pillanatok alatt elpusztították a termést. Amelyik közösséget megritkította egy-egy betegség, az máris búcsút mondhatott a termésnek és menekülnie kellett vagy elpusztult. Afrikában a potenciális termőföldnek csak egyötöde van művelés alatt. Egyfajta sakktábla-rendszer alakult ki, amelyben az ember és a nagytestű állatok területei váltogatták egymást.

Mára azonban az embernek régen nem vetélytársa az elefánt, hiszen az afrikaiak AK 47-es automata gépkarabélyokkal vannak felszerelve. Vagyis Sailer szerint egy kis noszogatás hatására biztosan hajlandóak lennének csökkenteni a születésszámot. Noszogatáson pedig azt érti, hogy Európa ne engedje őket átkelni a Földközi-tengeren. Ha ellenben az európaiaktól azt hallják, hogy velük semmi baj nincs, csak a gonosz fehér ember okoz nekik nehézségeket – karikírozza Sailer a liberális fősodor álláspontját –, akkor persze, hogy nem fognak megváltozni.

Sajnos a barbadosi s a jamaicai példa nem meggyőző azonban, mivel e két ország minden szegénysége ellenére is erős nyugati kulturális hatások érvényesülnek, és inkább a nyugati minta lehet a csökkenő születésszám hátterében, semmint hirtelen tudatos felismerés. Arra semmiféle adat nincs például, hogy a jamaicaiakat tömegesen zsuppolták volna vissza Észak-Amerikából, s ennek hatására belátták, hogy jobb, ha bevezetik a családtervezést. A túlnépesedés demográfiatörténeti magyarázata megragadó, de a megoldás nem látszik meggyőzőnek. Az afrikai eredetű migráció korlátozásának eddigi foka nyilván nem lesz elegendő a jövőben, de hogy ez egyben megszüntetné a túlnépesedést, tehát egyúttal humanitárius célt is szolgálna, az kétséges.