„Városaink némelyike a társadalmi és gazdasági összeomlás felé tart” – írja a Daily Beast hasábjain a magát konzervatív demokrataként meghatározó Joel Kotkin.
A hatvanas években a fekete beköltözők gettóiban súlyos zavargások törtek ki, de azóta elkezdődött a régi városközpontok felértékelődése és rehabilitációja. A dzsentrifikáció hatására a tehetősebbek egy része visszaköltözött a külvárosokból a régi városközpontokba, pontosabban bizonyos városnegyedekbe. A városok más kerületei viszont ma is gettók. Chicagóban a százezer főre eső gyilkosságok száma magasabb, mint Al Capone korában, és ma is ugyanazok a legkevésbé biztonságos helyek, mint a hatvanas években: a többségében feketék lakta városok, amelyek közül Baltimore csak az ötödik e téren. (Kivétel New York és Los Angeles, ahol sokat javult a helyzet az elmúlt évtizedekben.) E mögött persze az áll, hogy a szegények részaránya az ötvenkét legnagyobb amerikai városban ma is több mint 24 százalék, kétszer akkora, mint a külvárosokban. 2000-ben 1100 olyan városnegyed volt, amelyre a megrekedt szegénység volt jellemző, és számuk tíz év alatt a háromszorosára nőtt. Baltimore-nak abban a negyedében, ahol az április végi súlyos zavargások kirobbantak, a munkaképes korú férfiak több mint fele munkanélküli, és a családok majdnem harmada a szegénységi küszöb alatt él. Közben más afroamerikaiak helyzete igenis javult. Immár nemcsak fehér-fekete szakadékról beszélhetünk, hanem fekete-fekete szakadékról is. Baltimore-ban és környékén aránylag jól keresnek a feketék, és magasabb a lakástulajdonosok közötti arányuk is, mint másutt. Maryland államban további négy olyan város is van a tízből, amelyek a legtehetősebb fekete közösségeknek adnak otthont. Persze nem ezek a feketék törnek-zúznak a zavargások idején. Az ő várható átlagos élettartamuk legalább nyolc évvel hosszabb, mint a város fekete negyedében lakóké.
A feketék tömegei valamikor azért özönlöttek a nagyvárosokba, mert a múlt század közepén még virágzó nagyiparban találtak munkát és megélhetést. Ezek a munkahelyek eltűntek azóta, de az emberek ott maradtak. Azokban az ágazatokban viszont, amelyekben ma jó munkahelyek keletkeznek, nagyon kevés fekete munkásra van szükség. A Szilikonvölgyben az alkalmazottaknak alig két százaléka afroamerikai. Az információtechnológiai cégek inkább alkalmaznak a számítástechnikában járatos indiaiakat. Nem véletlen, hogy 2009 és 2011 között a feketék átlagos bére 18 százalékkal zuhant a Szilikonvölgyben. Érdekes módon a nagy, feltörekvő városok, San Francisco, Seattle és Portland nagyon adnak a politikai korrektségre, de közben egyre érezhetőbben szegregált fehér közösséget alkotnak. Másutt viszont mind vegyesebb a kép, bár éppenséggel a szegregáció ott is megvan: Chicago például egyharmad részt fehér, kétharmad részt fekete, de etnikailag jól elkülönülő városnegyedekre oszlik. Nem csoda, hogy az afroamerikaiak iskolázottsága és vagyoni helyzete jelentősen elmarad a fehérekétől.
Az elmúlt évtizedek története azt tanúsítja, hogy akármelyik oldal volt is kormányon, a feketék helyzete akkor javult, amikor gyors volt a gazdasági növekedés. Ez sokkal többet nyomott a latba, mint a szociális kiadások növekedése vagy csökkenése. Ennek megfelelően elindult némi vándorlás a történelmi migrációval ellentétes irányba: északról a jobb munkalehetőséggel kecsegtető dél felé.
„Kormányaink mit sem értenek ebből” – írja Kotkin. „Különben azzal foglalkoznának, hogy a vállalkozókat munkahelyteremtésre ösztönözzék a válságövezetekben. Jó állások és egy jobb jövő reménye – ez számít, nem a vezetők jó szándékai” – állapítja meg a „konzervatív demokrata”, mondván, hogy a kitaszítottság és a kilátástalanság viszont elkerülhetetlenül erőszakot szül.