„A kocsma legerősebb látogatója sem kezdhet ki egyszerre mindenkivel az ivóban” – figyelmezteti a Stratfor Intézet honlapján az Egyesült Államokat George Friedman, az alapító igazgató. Amerika nem tud mindent megoldani a világon, pedig volna mit.
Az eurázsiai kontinensen minden bizonytalanná vált. Európában nyilvánvalóvá váltak a nagy és nehezen kezelhető különbségek a nemzetállamok között, Oroszország válságjelenségekkel küzd, körülötte bizonytalan övezetet alkotnak a volt szovjet csatlós államok, illetve a Szovjetunió felbomlásakor keletkezett újak. Az ukrajnai konfrontáció háborús jelleget öltött. Még keletebbre, Kínában lelassult a gazdasági növekedés, és a rezsim belső szigorítással reagál. A közel-kelet ázsiai része súlyos fegyveres konfliktusok terepe lett.
Ezeknek a nyugtalanító jelenségeknek a kiindulópontja kétségkívül a hidegháború vége volt. A kelet-nyugati szembenállás ugyanis befagyasztott szinte minden más ellentétet, a Szovjetunió felbomlásával azonban ezek a szellemek kiszabadultak a palackból. Igaz, az első másfél évtizedben a Nyugat még ünnepelhette látszólag zavartalan győzelmét, hiszen új, korábban a másik táborhoz tartozó államok csatlakozhattak hozzá. De már ekkor érezhető volt, hogy Kína átveszi a stagnáló Japán szerepét az olcsó munkaerő révén versenyképes fogyasztási cikkek piacán, Oroszország pedig nem törődik bele a bukott hatalom szerepébe.
Közben a Közel-Keleten Amerika lett az egyetlen domináns nagyhatalom, mivel amikor 1991-ben Irak lerohanta Kuvaitot, az Egyesült Államok vezette koalíció verte ki onnan. Ez a szerep egyben célponttá tette, és ennek volt következménye az al-Kaida 2001-es terrormerénylet-sorozata, amely első ízben hívta fel a figyelmet Amerika sebezhetőségére. Ezt követően gyors egymásutánban következett az afganisztáni bevonulás, majd az iraki, és ma Amerika szeretne kihátrálni önként vállalt szerepéből, és a térségi középhatalmak, Irán, Afganisztán, Törökország és Izrael egymást kiegyensúlyozó szerepére bízni a helyi egyensúlyt.
Európában a válság felszínre hozta az unió belső ellentmondásait. Németországnak létszükséglete a kivitel, a déli perifériának viszont növekedésre van szüksége, és e kettő együttes hatása alatt szükségképp alakultak ki nagy deficitek és államadósságok. Azokból pedig a megszorítások következtek, illetve a megszorítások eredményeképp fellépő gazdasági és szociális problémák.
Kína exportpiacai ezzel beszűkültek, következésképp a belső fogyasztást kezdte felfuttatni, hogy több termék keljen el a hazai piacon, amivel emelkedett a munkaerő ára, és romlott az exportcikkek versenyképessége.
Amikor Európa meggyengült, Oroszország nyomban befolyást igyekezett szerezni, elsősorban a kőolaj- és gázexportot használva emeltyűként. Ekkor került szembe Amerikával. Az Egyesült Államok ugyanis azonnal reagál, mihelyt úgy érzi, hogy Európában új hegemón hatalom jelentkezik. Még ha jelen esetben ez igen távoli lehetőségnek látszik is.
Ahogy a Szent Szövetség sem volt működőképes, amikor eltűnt a közös ellenség, s amint az első világháború után létrehozott szent szövetség sem tudta fenntartani az európai békét a harmincas évek végén, ugyanúgy a hidegháborús időszak szervezetei, a NATO, a Valutaalap és az ENSZ is tehetetlenek a teljesen új helyzetben.
Egyedül az Egyesült Államok igazán cselekvőképes, de korlátai mára elég világosan kiderültek – írja Friedman. Meg sem szabad próbálnia, hogy maga oldja meg az egyre sokasodó válságokat.