„A jó emberek még egyetlen országot sem mentettek meg. A jó emberek ugyanis nem mennek elég messzire” – idézi Horace Walpole tizennyolcadik századi szerzőt a New Criterionban Roger Kimball konzervatív kritikus egy olyan történet kapcsán, amely igazán nem hemzseg a bizonyos határon soha át nem lépő jó emberektől. Akik azonban mégsem mentették meg az országot, a Római Köztársaságot.

Krisztus előtt 44-ben, március idusán járunk, amikor a néhány tucatnyi összeesküvő késekkel támad az immár örökös diktátornak kinevezett Caesarra abban a hitben, hogy a zsarnok eltávolításával visszaáll a köztársasági rend. Az eszmefuttatásra egy népszerű hadtörténész, Barry Strauss legújabb műve ad alkalmat. Strauss nagy sikert aratott korábbi munkáival, amelyekben olvasmányosan, de új elemekkel gazdagítva írta le az ókor nagy eseményeit és jelenségeit. A szalamiszi ütközetet például, amelyben ha a perzsák győznek, az egész európai történelem másként alakul, mert hiányozna belőle a periklészi demokrácia hagyománya. Könyvet írt a trójai háborúról és a Spartacus-felkelésről is, egy negyedik művében pedig a legnagyobb ókori hadvezéreket, Nagy Sándort, Hannibált és Julius Caesart hasonlította össze. Caesar halála című legújabb művében érzékletes részletességgel írja le az összeesküvést és társadalmi hátterét. Sajnos néhány szép legendával szegényebbek lettünk általa, mert kiderül, hogy Caesar nem mondta Brutusnak, hogy „Et tu mi fili Brute”, és Antonius sem úgy mondta nevezetes sírbeszédét, ahogy Shakespeare-től tudni véljük. Alapjában viszont tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy eddig tudtuk, habár az első forrás vagy száz évvel Caesar halála után keletkezett. Nem az a Marcus Brutus volt a főszereplő, aki Shakespeare-nél, hanem egy másik, Decimus, de ez a recenzens mondandója szempontjából mellékes. Lényegesebb, hogy Caesar a néppártiakra, a popularesre támaszkodott az optimatusokkal, az előkelőkkel szemben, úgy is mondhatnánk, hogy populista volt és felrúgta az elit konvencióit, habár ez túlzott aktualizálás lenne, hiszen Caesar igyekezett nem magára haragítani az előkelőket. Mindenesetre az előkelők gyilkolták meg, és magukra is vonták a plebs haragját. A temetésen véres zavargás tört ki emiatt.

A plebset nem hatotta meg, hogy a merénylők a köztársaság helyreállításának céljával ölték meg a zsarnokot, annál is kevésbé, mivel nem állították helyre a köztársaságot. Annak ugyanis addigra már befellegzett, éspedig azért, mert a római városállamra találtatott ki. Amikor azonban hatalmas birodalom épült Róma köré, a köztársaság működésképtelenné vált, és a rá következő, nagyjából kétezer éven át az is maradt. Még a huszadik század elején is a Caesar névből származó címekkel illették a két európai szárazföldi nagyhatalom, Németország és Oroszország uralkodóját, a Kaisert, illetve a Cárt. Az összeesküvők a zsarnok halála után haladéktalanul üldözni kezdték Caesar híveit, majd forradalmuk támogatóit is, például a gyilkosságot március idusa után éltető Ciceró fejét is kiszögezték a Fórumra, mivelhogy bírálni merészelte az új zsarnokot.

Kimball mindenekelőtt azt a kissé közhelyes tanulságot vonja le Caesar halálából, hogy a forradalmakat nem lehet kordában tartani, sohasem tudni, mi lesz a végük, annyi azonban biztos, hogy más, mint amire a forradalmárok készültek, s hogy a mérsékelteknek nem sok jót tartogatnak. De nem ez a fő mondanivalója. Recenziója végén örömmel fedezi fel Strauss könyvében Lampedusa regényének, a Párducnak híres mondatát: „Ha azt akarjuk, hogy semmi ne változzon, mindent meg kell változtatni.” És ezt tekinti a Caesar-gyilkosság legfőbb tanulságának. A római köztársaság csak egészen megújult formában maradhatott volna fenn, de ezt a merénylők nem ismerték fel, és azt képzelték, tévesen, hogy egyedül Caesar az akadály. Ha ebből nem tanulunk – utal Kimbell az amerikai demokrácia válságáról fel-fellángoló vitára –, magunk látjuk kárát.