„Az oktatás fontos dolog. Más kérdés, hogy vajon a gazdasági növekedést is előmozdítja-e” – olvassuk Ricardo Hausmann harvardi közgazdász cikkét a Project Syndicate-en. Haussmann nem kizárólag akadémiai közgazdászként ismert: egykor venezuelai gazdasági miniszter és az Inter-Amerikai Fejlesztési Bank elnöke volt, ma a tanítás mellett a Világgazdasági Fórum egyik tanácsának elnöke. Egyebek között az ő nevéhez kötődik az eladósodási „eredendő bűn” fogalma: Hausmann szerzőtársaival már az 1990-es évek végén felhívta a figyelmet a külföldi devizában történő eladósodás kockázataira, hozzátéve, hogy a fejlődő országok legnagyobb problémáját éppen az jelenti, hogy nem tudnak saját devizájukban hozzájutni a növekedés feltételeit megteremtő hitelekhez.
A gazdasági válság hatására a közgazdaságtan számos korábban evidenciának tekintett tézise megkérdőjeleződött. Az oktatás fontosságát azonban továbbra is elismerik a különböző ideológiai szekértáborok. Hausmann is elismeri, hogy az oktatás az egyén szempontjából kétséget kizáróan előnyös, hiszen az egyetemet végzettek minden kimutatás szerint jobban keresnek, mint a diplomával nem rendelkezők.
Az viszont már korántsem egyértelmű, hogy az oktatás össztársadalmi szempontból is olyan hasznos, mint az egyén számára. Hausmann felidézi harvardi kollégája, Lant Pritchett 2001-ben publikált összehasonlító tanulmányát, amely szerint nincs kimutatható statisztikai összefüggés az oktatás kiszélesítése és a gazdasági növekedés között.
1960-ban a fejlett országokban, ahol 8,3 év volt az iskolában átlagosan eltöltött évek száma, öt és félszer magasabb volt az egy főre jutó GDP, mint az olyan országokban, ahol csak 2,8 évig tanult az átlagpolgár. Ám hiába nőtt a tanulással eltöltött évek száma, a gazdasági növekedés nem nőtt vele arányosan. Ott, ahol 2,8 évről a korábban a fejlett országokra jellemző 8,3 évre emelkedett az átlagos iskoláztatás időtartama, az emberek mindössze 167 százalékkal lettek gazdagabbak. 1965-ben az átlag francia mindössze 5 évet tanult, ám az egy főre eső GDP mégis 14 ezer mai dollárnak felelt meg – ma azon országok átlaga, ahol átlagosan öt évig járnak iskolába, mindössze ezer dollár. Az adatokból az is kiderül, hogy az elmúlt öt évtizedben nem azok a szegény országok fejlődtek a leginkább, amelyekben az iskolázottság a leggyorsabban nőtt. Sőt, még csak az sem igaz, hogy egy országon belül az iskolázottság a társadalmi különbségek legfőbb oka. Mexikóban például sokkal inkább a lakóhely, mintsem az iskolázottság határozza meg a fizetéseket.
A nemzet gazdagsága nem a kiművelt fők sokaságában, hanem a hozzáadott értékben rejlik – vonja le a következtetést Hausmann. A gazdaság növekedéséhez a termelékenységet kell fokozni. Márpedig a ma élő munkaerő produktivitása nem fokozható a képzés erősítésével, hiszen annak eleve csak évek múlva jelentkezhetne a hatása.
Hausmann arra nem tér ki a cikkben, hogy ha nem az oktatás erősítésével, akkor hogyan lehet előmozdítani a gazdasági növekedést. Korábbi munkáiban azonban sokat foglalkozott a kérdéssel. A hálózatelmélet módszereinek felhasználásával arra jutott, hogy leginkább azok a nemzetgazdaságok a sikeresek, amelyekben a gazdasági szereplők a kormánnyal szorosan együttműködve exportorientált gazdálkodást folytatnak, és azokat a termelési képességeket, kapacitásokat és technológiákat erősítik, amelyek a termelés más területein is könnyen kamatoztathatók. Hausmann egyebek között Kínát, Indiát és a Közép-európai államokat tekinti követendő példának, mondván, ezekben az országokban olyan iparágak erősödtek meg, amelyek széles körben hasznosítható kapacitásokat és technológiai tudást fejlesztettek.