„A normális, rendes emberek sok mindent másként gondolnak ma már, mint régen, de ettől még nagyon is élnek, és olyasmit képviselnek, amit érdemes megvédeni” – írja Tod Lindberg a Wall Street Journal könyvrovatában Andrew Hartmannak a kultúrharc történetéről szóló művét ismertetve.

Könyvének beszédes címét (Háború Amerika lelkéért) Hartman 1992-ből meríti, amikor Pat Buchanan, a neves paleokonzervatív publicista a republikánus elnökjelöltségért pályázott, és mielőtt a párt elnökjelölő konvencióján visszalépett volna, híres beszédében azt mondta, hogy „háború folyik hazánk lelkéért”.

Hartman szerint a hatvanas évektől zajló háború fő tétje az volt, mi lesz a vallás szerepe a közéletben, hogyan kell értékelni a harmadik világ felszabadító mozgalmait (a „felszabadító” jelzőt idézőjel nélkül veszi át a liberális Hartmantól), mennyi valósuljon meg a multikulturalizmusból, ki irányítsa az állami iskolákat és mi legyen a tananyag tartalma, továbbá, hogy mi légyen Amerika szerepe a világban.

A recenzens nagyra értékeli, ahogy a szerző meghatározza a „normatív Amerikának” nevezett konzervatív tábort: „A normatív Amerika a kemény munkát, a személyes felelősséget, az egyéni érdemet, a késleltetett élvezetet (ez a nemi életre utaló kifejezés nagyjából a takarékosságot jelenti), a társadalmi mobilitást díjazta, vagyis a fehér középosztály által vallott értékeket.” És velük együtt azt is, hogy „az asszonynak a háztartásban a helye, hogy a nemi életről nem beszélünk, valamint hiszünk Istenben és Amerika különleges küldetésében”. A baloldal azt gondolta, hogy ez a nézetrendszer marginalizálja a társadalom jelentős csoportjait, és ezért igazságtalan társadalmat teremt. A konzervatívok viszont Amerika életképességét féltették a hagyományos értékek támadóitól. Hartman egyben azt is megállapítja, hogy a kultúrharcnak mára vége, és Lindberg egyetért vele, holott mind ez idáig azt gondoltuk, hogy a kultúrharc javában zajlik. Hartman mindenesetre kihirdeti a liberálisok győzelmét a kultúrharcban, mivelhogy a konzervatívok is beletörődtek „az amerikai élet átalakulásába”. Lindbergnek azonban ez így kissé egyoldalú. Szerinte ugyanis a baloldali kultúrharcosok nemcsak új normákat kívántak bevezetni, nemcsak régi tilalomfákat akartak lebontani, hanem teljes egészében hatályon kívül akarták helyezni az amerikai középosztály értékvilágát. Ez pedig nem sikerült.

Ami azt illeti, a konzervatív Amerika aránylag könnyen belenyugodott bizonyos előítéleteinek érvénytelenségébe. Például ma már nem ellenzik, hogy a nők munkát vállaljanak, és hogy ne érje őket munkahelyi diszkrimináció. De azt azért nem fogadják el, hogy az otthon maradó feleséget a hamis tudat rabjának állítsák be a kultúrharcosok. Hasonlóképpen, amikor a konzervatívok meggyőződtek róla, hogy az azonos neműek házassága nem fenyegeti a heteroszexuális házasság intézményét, többnyire feladták ellenkezésüket. Meg lehetett őket győzni, nem kellett őket legyőzni. Igaz, a „normatív Amerika” ma elfogadja a sokféleséget és nem ellenzi, hogy a kisebbségek többletlehetőségekhez jussanak. Ez változás. Fenntartja viszont a „kemény munka” és a „személyes felelősség” ethoszát, és azt a meggyőződését, hogy ez Amerika sikerének kulcsa. Lindberg Orwell híres aforizmáját idézi itt: „Attól, hogy valaki normális ember, még lehet élő”, és mint a bevezető idézetben láthattuk, orwelli értelemben vett normális embernek egyértelműen a konzervatívokat nevezi. Ma is élnek, és ma sem engedik, hogy elnyomó erőnek állítsák be őket. Már csak az a kérdés, miért gondolja ezek után mindkét szerző, hogy a kultúrharcnak vége.