„Liberális lap lévén az Economist hisz a globalizációban és a migrációban. A sokféleségben erényt látunk, nem gyengeséget vagy kudarcot” – olvassuk a Robert Lee Greene cikke elé írt bevezető szavakat.

A Dél-Dániai Egyetem két kutatójának tanulmányát olvasva azonban Greene felteszi a kérdést, vajon nem Panlgoss mesternek, a Voltaire Candide-jából ismert nevelőnek mindenre kiterjedő felhőtlen optimizmusa tükröződik-e ebben a meggyőződésben. Fenntartja ugyan, hogy (Panglossnak Leibniztől vett szavaival élve) a „lehetséges világok legjobbikában” jó dolog a sokféleség, csakhogy a jelek szerint „nem ilyen világban élünk”.

Bodo Steiner és Cong Wang ugyanis azt mutatta ki, hogy a többnyelvű országok lakói kisebb valószínűséggel élnek jólétben, mint az egynyelvű közösségek. Egyszerű statisztikai adatokból azt a következtetést vonták le, hogy éppenséggel negatív összefüggés van a többnyelvűség és a jólét között. Dánia és Hollandia áll a jóléti rangsor élén, Uganda és India pedig a végén. Ezek után a kutatók kivették az adatbázisból az afrikai országokat, de így sem változott lényegesen az eredmény. Az sem változtatott rajta sokat, amikor kivették a hegyi országokat és az egyenlítő körülieket, mondván, hogy ezeken a területeken különösen jellemző a többnyelvűség. Az okokat keresve feltételezték, hogy a nyelvi egyneműség talán kedvez a társadalmi tőkének, azt pedig a szakirodalomból már régóta tudni, hogy a társadalmi tőke fejlettsége lényeges hatással van a növekedésre és a jólétre. Hogy pontosan mi is értendő társadalmi tőkén, arról sok vita van, mindenesetre egy dél-koreai tanulmány három tényező mérésével igyekezett számszerűsíteni. Ezek pedig a közbizalom (a társadalom igazságosságának, a kormány, a pártok és a sajtó megbízhatóságának érzete), a szabálykövetés (a korrupció, a jogállamiság, az adóelkerülés és a társadalombiztosítási csalás szintje), valamint a társadalmi hálózatok (mennyire kapcsolódnak be az emberek a különféle vallási közösségek, sportklubok és hasonlók tevékenységébe). Az így felállított rangsor nagyon hasonlít az országok jóléti rangsorához. Ezt a társadalmitőke-rangsort vetette egybe a két dániai kutató a többnyelvűségi rangsorral, és az így létrejövő koordináta-rendszerből az látszik, hogy minél többnyelvű egy-egy ország, annál alacsonyabb társadalmitőke-érték tartozik hozzá.

Azért mindez csak tendenciájában igaz, hiszen Svájc vagy Belgium példája élesen elüt ettől a mintától. Ugyanígy Bangladesé is: az aránylag egynyelvű volt Kelet-Bengália a legszegényebb országok közé tartozik.

Mármost milyen gyakorlati teendők következnek mindebből? – teszi fel a kézenfekvő kérdést Greene. Az olyan országoknak, ahol a többnyelvűséget tömeges bevándorlás okozza, aránylag egyszerű jó tanácsot adni. Ragaszkodniuk kell hozzá, hogy a jövevények és gyermekeik elsajátítsák az őshonos többség nyelvét. (Habár például Franciaországban, ahol súlyos konfliktusok vannak az etnikai kisebbségek körül, igazán nem a francia nyelv ismerete hiányzik a második-harmadik generációs észak-afrikai bevándorlók életéből.) Azon országok esetében pedig, ahol sok-sok őshonos nyelv él együtt, Greene belátja, hogy a társadalom nem homogenizálható nyelvileg. Már csak azért sem, mert – mint az David Laitin politológus kimutatta – a társadalmi elit érdekelt a nyelvi elkülönülés fenntartásában, hiszen a nyelvek közötti közvetítés gazdasági lehetőségeket rejt az elit számára. Vigaszul Greene azt kínálja fel a soknyelvű országoknak, hogy próbálják Franciaország és Németország, illetve Dánia és Németország példáját követni, ahol az egykor vitatott hovatartozású tartományok lakossága kölcsönös bizalomban él együtt. Vajon ez a rábeszélés mekkora hatással lesz a Dél-Szudánban öldöklő harcot vívó dinkák és nuerek, illetve a küzdelem egyik vagy másik oldalán bekapcsolódó további nyolcvan kisebb nyelvi közösség magatartására?