„A félelem a rasszista előítélet vádjától a tagadás légkörét alakítja ki, s ebben szemet szokás hunyni a súlyos tények felett, illetve bizonyos igazságok kimondhatatlanná válnak” – olvassuk Shreela Flather bárónő cikkét a Daily Mailben.

Az indiai származású társadalmi aktivista, aki a bevándorlók ügyének felkarolásáért kapta a  felsőházi tagságot, nem először hívja ki maga ellen a politikai korrektség erénycsőszeinek haragját. Négy évvel ezelőtt azt mondta a Lordok Házában, hogy a bangladesi és a pakisztáni bevándorlók azért adnak életet oly sok gyermeknek, hogy több állami segélyhez jussanak. Ráadásul hozzátette, hogy az indiai származásúak mentalitása egészen más, mivel ők minél magasabb iskolai végzettséget kívánnak szerezni gyermekeiknek. Egy munkáspárti képviselő akkor elfogadhatatlan rasszista álláspontnak minősítette ezt a véleményt. Egy évvel később a bárónő védelmébe vett egy konzervatív elemzőt, aki a muszlimokról írta azt, hogy többnyire a jóléti támogatások elnyerése vezeti őket. Flather bárónő úgy fogalmazott, hogy a sértéseket kerülni kell, de megérti a konzervatív párti szerzőt, amiért nem a muszlimok kegyeit keresi, hiszen a segélyeken élő muszlim szavazók úgyis eleve a Munkáspártot támogatják.

Ezúttal ismét a pakisztáni származású britek életvitelét bírálja, éspedig azért, mert hagyományosan unokatestvéreikkel házasodnak. Ezt a szokást középkori hagyománynak nevezi, amelynek nincs helye a modern társadalomban. Sajnálja, hogy a beltenyészet szót kell használnia, de mégis ezt tartja a legpontosabb kifejezésnek. Bradford kerületben a pakisztáni származású újszülöttek 37 százaléka unokatestvérpárok családjába születik. A bárónő szerint a hagyomány abból a törekvésből ered, hogy a vagyon a családon belül maradjon, de ezen kívül a brit pakisztániak esetében az is szerepet játszik, hogy ily módon kívánnak újabb rokonokat telepíteni Angliába. A bradfordi statisztika szerint az ottani pakisztáni lányok 70 százaléka köt rokonnal házasságot. A hivatalos országos statisztikából pedig az derül ki, hogy a pakisztáni származásúak körében az átlagosnál tizenháromszor nagyobb az esélye annak, hogy az újszülött testi hibás legyen.

Flather bárónő ezeket a számokat a felsőház ülésén is felsorolta, és egy tory szónok azt vetette ellene, hogy ez a beszéd nem mozdítja elő az összetartozás érzését a társadalomban. A Brit Muszlimok Tanácsa pedig egyenesen kétségbe vonta, hogy komolyan szabad-e venni a bárónőt. Ő viszont nem hagyja magát. Azzal vág vissza, hogy nem akkor vagyunk előítéletesek, ha felvetjük az unokatestvér-házasságok problémáját, hanem ha puszta politikai korrektségtől vezettetve gyermekek tízezreit ítéljük keserves életre. Az unokatestvér-házaspárok gyermekeinek tíz százaléka vagy kora gyermekkorban meghal, vagy életveszélyes rokkantsági állapotba kerül. Az újszülöttek mindössze három százaléka származik brit-pakisztáni szülőktől, a genetikai hibával születő csecsemőknek viszont egyharmada. A bárónő természetesen tudja, hogy ezen nem könnyű segíteni. Valószínűleg lehetetlen megtiltani, hogy az unokatestvérek egymás között házasodjanak. De szerinte kötelezni lehetne őket arra, hogy genetikai vizsgálaton vegyenek részt, és ha kiderül, hogy leendő gyermekük testi sérültségének nagy a kockázata, akkor, mint írja, nem lenne szabad megkötni a házasságot.

Hogy ez pontosan tilalmat jelent-e, vagy afféle elvárást, az nem derül ki a cikkből. Ami pedig azokat a pakisztáni házasulandókat illeti, akik éppen a házasság révén települnének Nagy-Britanniába, a bárónő szerint csak akkor lenne szabad megadni nekik a beutazási engedélyt, ha hiteles genetikai látleletet mutatnak be, ami kizárja, hogy a leendő újszülött genetikai veszélyeztetettsége meghaladja az átlagost. Akárhogy is, fejezi be a cikket a bárónő, anyaként el nem tudja képzelni, miképp fogadhatja el egy nő tudatosan, hogy még meg sem fogant gyermeke nagy valószínűséggel sérülten jön majd a világra.